Megosztó írással jövök szokás szerint és ezúttal gyermeknevelést, gyermekfejlesztést érintve, ami egyeseknek különösen érzékeny téma lesz – nekem is.
Kivétel nélkül, mindennap kapom az ítéletet, amiért én nem úgy nevelem a lányom, ahogy “mások” (fogalmam sincs még mindig, ez mit jelent vagy található-e erről egy definíció valahol, hogyan neveli “más”) és hogy a lányom egyes dolgokat még nem tud, mint a kortársai.
A minap a szomszéd bácsi megkérdezte, hogy nem-e szellemi fogyatékos. Mert hogy nem beszél körmondatokban. És mióta a kettőt betöltötte, folyamatosan harapófogóval akarná kihúzni belőle a szót, akármikor meglát minket az utcán. S bár Emma nemrég töltötte be a hármat és tud köszönni (ha akar), ennek a bácsinak – akivel amúgy korábban szeretett barátkozni – nem hajlandó annyit se mondani, hogy szia vagy hogy menj innen (amit amúgy nekem előszeretettel hajtogat.) Mert érzi, hogy erőszakos és hogy gúnyolódik. Hiába a jóindulat, egy kisgyerek attól még, hogy kicsi, egyáltalán nem hülye, sőt, intuitívabbak is, mint mi, akik a temérdek sok, romboló paradigmától hajlamosak vagyunk érzelmi nyomorékokká válni.
Szóval. Ott tartottam, hogy Emma utálja, ha rányomunk valamit és úgy akar haladni előre, fejlődni a kis életében, ahogy az neki kényelmes. A saját kis tempójában.
És ez mennyire normálisan hangzik így elsőre elolvasva, ugye?
De valamiért ha az utcán, random helyzetben én ezt benyögöm, jön az aggódással és ítélettel kevert tekintet, amely rögtön rám süti a “nemtörődöm, szaranya vagy” címkét. Nem mondja ki, csak látom.
Mert hogy nem nyomom a gyereket, hogy beszéljen má’. Meg ha morcos hangulatában van, nem erőltetem, hogy pusziljon meg valakit, aki nem szimpatikus neki.
És tudod mit? A válaszom az ilyennek:
Te vagy a szar ember, hogy ezt gondolod.
Nem azért, mert szar anyának titulálsz, hanem hogy elvárod egy kisgyermektől, hogy megfeleljen olyan elvárásoknak, melyek egyáltalán, sőt sosem számítottak. Had idézzek Popper Pétertől:
“Ha egy gyerek hatévesen nem köszön, miért baj? Majd köszön húszévesen. Ha egyévesen nem szobatiszta, miért baj? Igen kevés lány pisil be a nászéjszakán. Svédországban nem probléma, ha a gyerek nem tud számolni másodikban. Van ideje negyedikig. Hát nem mindegy, mikorra tanul meg bizonyos dolgokat a gyerek? Lényeg, hogy mikorra felsőbe megy tudja azokat. Az egyik kislány 12 évesen kezd menstruálni, a másik 14 évesen. Ha testileg hagyom ezt a “szabadságot”, szellemileg miért nem?” (cikk forrása >>)
És igen, sajnos én is beleestem egy rövid időre abba a hibába, hogy lelki marcangolásba taszítottam magam a napi beszólások hatására, a szomszéd Pista bácsitól a fejlesztő szakemberekig (bár utóbbiból a többség szokatlanul, de megerősítették az én anyai megérzéseimet. Az ovis logopédus például kifejezetten bátorított, hogy csináljak mindent úgy, ahogy eddig, Emmának nem kell különóra)
Mert a harmadik életév az, aminél kiderül a gyerek “normális vagy nem normális”. Ha hároméves kora után tanul meg beszélni, vécézni, gyertyát, buborékot fújni, netán barátkozni úristen, akkor tuti el lett cseszve.
NEM, nem számít, ha későn is, de megtanulja. CSAK AKKOR lesz sikeres ember az életben, ha 3 éves kora előtt sajátítja el a szentháromság, azaz a járás-beszéd-szobatisztaság művészetét. És pont.
Oh igen, ennél a pontnál érezheted, hogy felspannoltam magam és kurvára elegem van abból, hogy egy anyának kötelezően szégyenkeznie kell – túlzás nélkül – ha a gyereke az átlagnál kicsit lassabban sajátít el egyes készséget.
És itt jön az, hogy ott van még a finommotorikus mozgás, az önálló ivás-evés, kreatív tevékenységek gyakorlása, stb. melyre valamiért nem térünk ki. Hogy csak a “szentháromságban” látjuk egy kisgyerek értékét. Igen, baromi csúnyán hangzik szerintem is, de ahol frusztrált elvárás van, ott az egyéni érték fölötti elnézés van jelen és csak a hiányosságokat vesszük észre emiatt. Mert “nem olyan, mint a többiek”.
Egy-két dolog az én családomról, avagy a genetika fintora
Tudod, léteznek a gén nevezetű kis valamik bennünk, melyek nem csak a kinézetünkért, de egy csomó olyan dologért is felelősek, mint egyes betegségekre való hajlam, szokások, tanulási ütem, stb.
Az én családomban a nőkről egyet biztosan ki lehet jelenteni, nemzedékről nemzedékre: vashiányosak és 4 éves korukra tanulnak meg rendesen beszélni.
Én is, anyám is és nagymamám is nagy nyomás alatt voltunk a beszéd hiánya, illetve a hibás beszéd miatt jó ideig, főleg hogy én 3,5 éves koromig nem csak nem beszéltem, de folyamatosan igényeltem a pelenkát is.
Ja, meg a suliban is hármas tanuló voltam folyton, egészen az érettségiig.
És meg is lett az eredménye: életképtelen lettem és…ja, várj, mégsem.
Na de, befejezem, mielőtt kieresztem az indulataimat a teljesen ártatlan laptopomra, amit még törlesztek. Ha szóba jönnek az olyan dicsekvések, hogy “az enyém már eltudja dalolni a himnuszt” meg “sosem néz mesét a telefonon” itt vannak az én lányom által kiakasztott skillek is, amit amúgy sosem vágok más képébe, mert kb. annyira érdekli màst, mint engem a korábban soroltak:
- tizenötig elszámol magyarul és angolul is
- összes szín, forma ugyanígy két nyelven
- betűzni is tud
- eltudja dobolni és dúdolni egy kedvenc meséjének zeneütemét
- eltudja pakolni maga után a játékait (ez néha még egy kamasznak se megy)
- nem igényelt sosem szívószálat az iváshoz
- sosem iszik vagy eszik édességet, visszakézből a fejemhez vágja a neki adott csokit
- cserébe imádja a sima, ízesítés nélküli vizet, kenyeret, halat és zöldségeket
- ha nagy ritkán beteg, jókedéllyel viseli
- egyéves korára már tudott tökéletesen járni, úgy, hogy sosem segítettem benne
- és ma pont sikerült lerajzolnia egy háromszöget, miután megkértem rá
*büszke pukedli a nagyvilágnak*
És számít mindez? Nekem rengeteget. De neked? Nem. És nem is kell, mert minden gyerek a maga szintjének megfelelően fejlődik, úgy, ahogy a fák, virágok és fűszálak sem nőnek ki a földből egyszerre és nem is egyformák, hogy mind kinyíljon vagy termést adjon. Ha az anyatermészetre jobban figyelnénk, akkor ez is magától értetődő volna.
Te Neked is csak az számít, hogy a gyermeked boldog legyen? Oszd meg a cikket, ha tetszett!
U.i: felnőtteknek szóló írásom, szintén az alkalmazkodás kérdéseiről itt található >>