Ma, 23:50-kor lehunyom a szememet, de fura mód álmatlanság gyötör. A párom a szoba másik sarkában, a saját íróasztalánál olvas valamit a laptopon és mellé hallgat vagy néz valamit videót, nem figyelem annyira, csak látom, hogy fülhallgató van a fején. Ő sem tud aludni. Na jó – felkelek megadóan magamban gondolkodva – ez most kikívánkozik belőlem, megírom.
5 perccel később, hosszú hónapok után új bejegyzést kezdve, alvás helyett azon tűnődtem, hogy az őszi, legújabb szolgáltatásomat bemutató kampányomat még mindig tolom magam előtt, hiába szenteltem rá az egész szeptembert. Nyilván, a gyerek cuccait intézem mindig első körben, de amikor már nincs mit intézni és még így is tolom magam előtt, akkor tudom, hogy
valami kicsit megszakadt bennem.
Ekkor jutott eszembe az elmúlt pár hétből fakadó két kellemetlen emlék, mindkettő telefonos beszélgetésből származik: egy pályatársam és egy középvállalati vezető, felhívva engem két különböző napon arról próbált faggatni burkoltan, minek az okán csinálom én azt egyáltalán amit, milyen hitelt érdemlő jogon segítek én más vállalkozásoknak.
A saját tapasztalataimról kezdtem beszélni 2013-tól kezdődően, majd az ügyfeleimmel közösen elért eredményekről, hogy hol tudtunk náluk együtt elérni javulást (a közös eddig mindegyikükben az, hogy egyikük sem ismerte és/vagy értette igazán a személyes márkaépítést eddig úgy, mint az értékesítés esszenciáját. Ez a két fogalom – énmárka és értékesítés – két területként élt a fejükben. )
Kaptam mindkettőtöl egy ühüm-öt, illetve egyikőjüktől egy “ja, igen, szóval ilyen autodidakta módon” megjegyzést, majd rövid idő múlva letettük a telefont. Akarva-akaratlanul is, de azok a gátak, amiknek a lebontásában dolgozom magamban nap, mint nap, ilyenkor megint megemelkednek kicsit. Ennek mellékhatása, hogy keserű, halk morgások pattognak ide-oda, elmém falai közt:
- Igaz, 30 sem vagyok, mégis mit akarok én…
- Tényleg nincs semmilyen végzettségem, csak bullshitelek tanácsadóként…
- Ha belegondolok, frappánsan fogalmazok sokszor, de ettől még nem kiálthatom ki magamat szövegírónak…
- Jók a visszajelzések, de inkább jókor voltam, jó helyen, egy jó megjegyzést kiböffenve.
Aztán ha letelt a kötelező depi idő, kicsit megrázom magam és elmosolyodom, mert tudom, hogy most az imposztor szindrómámat hagytam a lehető leggyorsabban átsuhanni kételyek formájában. 🙂 És eszembe jut a két nagyon tapasztalt vállalkozó ismét és elgondolkodom, mert ez annyira fura:
őszintén, nem pont az ilyen hülye formalitások és berögződött, negatív sémák miatt hagyjuk ott az alkalmazotti létet?
Nem arról papolt mindenki az elmúlt években a magyar üzleti kultúrában, hogy a jó vállalkozói alapot pont a tettrekészség és nyitottság adja? A tudásszomj és a szolgálatkészség? Az alázat és a felismert készségeim, képességeim? A tapasztalat által kidolgozott módszertanok, amiket egyből gyakorlatba ültethetünk?
Minden hazai, tiszteletnek örvendő üzleti mentor és marketing guru gyakorlatilag pont úgy indult, mint Te meg én: csak az ötleteik és a számítógépük volt a kezdetekben. Legtöbbjük végzettsége és szakmája, hivatása teljesen más volt. Ami változtatásra sarkallta őket, az a tűz, ami hajtotta őket belülről. Kész, ennyi! Máig nem kéri senki a diplomájukat, nem kéri számon az életkorukat, mert beszélnek helyettük az eredményeik, az elégedett ügyfeleik.
Áh, nem, nem hozzájuk hasonlítottam magamat, az én eredményeim még nem ordítanak ekkorákat. De ettől függetlenül hiszem és tudom, hogy értékes amit nyújtani tudok, mert pont a saját példámból, a korábbi botladozásaimból és pozitív, eredményt hozó tapasztalataimból tudok meglátást meríteni és ezáltal más vállalkozás problémájánál rálelni az összefüggésekre, ez alapján pedig kidolgozni egy megoldást.
A baj az, hogy ezeknek a “Hol a papírod?” és “Hány éves is vagy?” kérdéseknek remek alapot ad az idei mindenféle törvénybéli változtatgatás: ugye februártól már sámánnak számítasz, ha a lelki oldalához is közelítenél az embernek, aztán sikkasztó, ha KATÁ-sként vállalkozol és tartósan van pár céges ügyfeled, most szeptembertől pedig sámán maradtál ugyan, de egyben mégis felnőttképző lettél csupán attól, ha két ember kompetenciáit fejleszted néha egy workshop keretein belül.
Őrület!
Felfedeztem magamban nemrég egy negatív mintát és szétnézve a környezetemben, másoknál is megfigyeltem: akármennyire is mondogattuk és mondogatjuk kiégve, hogy
“Na, majd a Covid (*első hullám*) után…”
“Na, majd ha lesz végre ovi, suli…”
“Na, majd szeptember után, most minden összejött hirtelen…”
…őszintén szólva áltatjuk magunkat. Emberek, teljesen leamortizálódtunk. Én is, Te is. Ezerszer érzékenyebbek, beszólásokra kiélezettebbek vagyunk, mint eddig bármikor: 2020 mindannyiunk életét a feje tetejére borította és biztos vagyok benne, hogy jövő év végéig bőven lesz részünk a változások által előidézett eseményekben.
De azt, hogy ez tovább fog-e rombolni, gátolni a személyes növekedésünkben vagy inkább pont építeni, erősíteni fog minket, az teljesen rajtunk múlik.
Én az elmúlt időszakban folyamatosan igyekeztem és még igyekszem elengedni a fölösleges, engem csak tovább amortizáló elvárásaimat, amelyek az égvilágon semmi de semmi mást, csak a demotiváltságomat szolgálják. Itt egy kis lista erről az elmúlt félévemből, fontossági sorrendet nélkülözve:
- mindig azt hangsúlyoztam, hogy örökzöld cikkeket kell írni, hiszen azok forgathatók minden évben
– ma már tudom, hogy idén ez lehetetlen. Nem csak a világjárvány miatt, de olyan gyors változásokon megyünk keresztül emberi, társadalmi és rendszerszinten is, hogy a ma tanuló vagy éppen frissen avanzsálódott kontentíróknak fel van adva a lecke (iparágadnak/szakterületednek megfelelő szezonok szerint viszont ugyanúgy tudsz több éven át forgatható, edukáló bejegyzéseket írni, max. a jövőben át kell írni a “vírus, járvány, mizéria, pandémia” és egyéb cuki szavakat valami általánosabbra) - nem vagyok lustább vagy rosszabb anya és vállalkozónő, ha egy nap nem tudok megoldani minimum 5 feladatot
– lehet, hogy a járvány előtt ügyesen elzsonglőrködtem a feladataimmal, de akkor is egykerekű biciklin egyensúlyoztam, amivel bizony könnyen felborultam már egy erősebb szélben. Engem megtanított – konkrétan a legfontosabbra – ez az egész arra, hogy az életemet, a szórakozástól a kötelességig igenis magam köré szervezzem és ne én szerveződjek minden apró-cseprő dolog köré. - nem vagyok könnyelmű, ha felismerem, egy feladat teljesítéséhez még nem értem be magam lelkileg
– itt konkrét példaként a kitűzött határidőimre gondolok. Akár kampány, akár egy projekt napi lépésekre lebontva a héten, őszintén szólva ha a zsigereimig legmélyen azt érzem, nem megy most ez, mert más most a prioritás, máson, számomra valami fontosabban van a fókuszom és emiatt nagyon beért egy átértékelős időszakom (mint pl ez is) akkor tudatosítom, hogy előbb ezt le kell zárnom, hogy az irányomat folytatni, esetleg új szintre emelni tudjam.
Másképp csak álarcos erőlködés lesz a korábban megtervezett lépésekből és hát erőlködni tudjuk max hol kell az embernek… - nem vagyok egy “quitter” (magyarosítva könnyen lelépő, sarkon forduló ember) ha elengedem könnyen azt, amiben nem hiszek, bízom 120%-ig
– egyik önismereti mentorom mondta, hogy soha nem közvetít olyan üzenetet vagy értékesít olyan szolgáltatást, amibe saját maga nem fülig szerelmes. Nem, nem a vak elfogultsággal teli szerelemre gondolt Ő, hanem a magába fektetett bizalomra és amit teremteni, alkotni képes ezzel a bizalommal. Bizalom magában és abban, amit Ő nyújtani tud, az tömérdek embernek lesz hatalmas segítség a jövőben. És ebből fakadóan szerelemmel, hatalmas reménnyel és küldetéstudattal tudja mindezt képviselni. - nem kell mindenkinek egyetértenie velem
– könnyebb ugyanis ettől nem lesz, cserébe érteni fogják, mi az, amiért kiállok és a küldetésemet szolgálva így a megfelelő emberek fognak követni és körbe venni
Nekünk lehetnek kételyeink, kétségeink, de a belső, bölcs hangunknak sosincs. Ő az, aki rögtön figyelmeztet, készérvek felsorakoztatása nélkül, ha valami nem úgy megy, ahogy Neked a legjobb vagy ha rossz érzésed van egy személyre gondolva. Ugyanígy, ha épp egy óriási lehetőség került a lábaid elé, azonnal jelez.
Idén a sok szarság közepette nézzünk befelé és hangodat hallatva fogadd meg Neki: követlek, figyelek Rád, vezess.
Ha tetszett a cikk, oszd meg! 🙂
U.i: Kétségeid vannak, hogyan is tudnál komfortosabban, de határozottan kommunikálni másokkal? Nem tudod, hogyan ismerd fel az erősségeidet és kerüld ki a személyes kockázataidat? A Világot teremts, ne vállalkozást c. könyvem pont ebben segít >>
