A legtöbb vállalkozóanyának a márkaépítés külön művészet – mármint tényleg, hisz multitaskingban verhetetlenek vagyunk. 🙂
Van egy blogbejegyzés, amit több, mint 2 éve írtam. Több régi cikkemről is fogok szót ejteni, de vele szeretném kezdeni a visszaemlékezés sorát, mert az anyaság a legmeghatározóbb dolog az életemben és sajnos akármennyire is igyekeztem jól kezelni akkoriban a dolgokat, igazából egy nagyon nehéz, magányos időszakomat éltem akkor.
2014 nyara után, miután elvégeztem az ápolószakot és elköltöztem hazulról, mondhatni betegesen gyorsan változott egy csomó minden bennem és körülöttem is. Az elmúlt 5 év egy nagy mély víz volt és kisebb-nagyobb örömöket leszámítva abban kapálóztam egészen mostanáig. Mivel most érzem életemben először, hogy utol értem magamat és igen, ez vagyok Én, ilyen vagyok Én – amikor teljesen önmagamat, a lehető legjobb verzióját élem meg a saját személyiségemnek.
Hogy a lehető legjobbját a saját életemnek azt még nem mondanám, de csak mert tudom, hogy innentől van annyi erőm, kitartásom és támogatásom már, hogy íveljek felfelé, valamint türelmem nem csak másokkal, de saját magammal szemben is.
Ha még nem olvastad el korábbi írásomat, amelyre utalni fogok most a cikkben, úgy kérlek fusd át előtte, így értelmet nyer az összehasonlítás is.
Ide kattintva éred el a másik blogot >>
Éjszakai nassolás
Először is, továbbra is eszek édességet, attól függetlenül, hogy kifejezetten sós szájú vagyok. Egy anyának pedig minimum dupla annyi édességre van szüksége, mint egy átlagembernek. MINIMUM. (Nem tudok statisztikát mutatni, csak higgy nekem, egy csomag szőlőcukor legtöbbször lópikula egy napra, főleg ha hisztis napja van a porontyodnak)
De nálam a tábla csokik helyett a cukorpótlás inkább a napi 2 kávémban mutatkozik meg, melybe fejenként 3 púpozott kiskanállal teszek, illetve a csokis puszedlikben, melyeket egy csésze mellett szoktam majszolgatni – mert még így sem találom elég édesnek a kávémat, de az egész cukortartót már restellem beleborítani.
Visszanézve tudom és nagyon komolyan jelentem ki, az éjszakai csokiknak életmentő szerepük volt. Nagyon gyakran elfelejtettem enni, vagy ha ettem, csak kicsit, s mivel a férjemet legtöbbször nem láttam reggeltől késő estig, senki sem figyelte, hogy gondoskodom-e magamról is. A másik szobában ülő, beteg anyós pláne nem, mivel én emlékeztettem őt, hogy igyon aznap vizet.
Tehát, mindig csak az járt az eszemben, hogy a feladatlistám a nap végére ki legyen pipálva és akkor végre…
…DOLGOZHATOK. Éjjel, mikor Emma elaludt, mentem élvezni a csokijaimat, néha fogtam egy nagy bögre, erős kávét és leültem a laptop elé írni egy újabb cikket, időzíteni posztokat vagy csinálni marketingtervet egy ismerősömnek, melyekből mindig csurrant-csöppent valamennyi. Mellé, ha másnap mosós nap volt, beraktam áztatni a fürdőben némi szennyest és közben ha beesett a férjem a munkából, akkor a feje zuhanás közben az ágyat se érte, már horkolt mélyen.
Utólag nem bánom, hogy igényt tartottam akkor is saját keresetre, mert nekem egyszerűen ez létszükség és kész. Inkább azt, hogy túlhajtottam magam és igazából tök fölöslegesen, sosem lett semmiben jobb az, hogy a házban rendben volt minden. Szerintem az agyamra ment az ideális családi élet víziója.
Elfogadni a tökéletlenséget
Utalva a fenti pontnál a legutolsó mondatra, ez azért nem ment túlságosan és nem csak azért, mert ez a kisgyermekes lét velejárója, sokkal inkább azért, mert Indonéziában élve másképp kezelik teljesen a kisgyermekes lét kérdését. Ha nyüzsis, pörgős, extrovertált és “csitcsetelős” ember vagy, te imádnád az ottani életmódot, mert olyan, mintha mindennap a holnap tartandó szilveszterre készülődnél. Ám ha távolságtartóbb, középpontot kerülő személyiségként definiálnád magad, aki hamar elfárad az emberi interakcióktól, úgy ez huzamosabb ideig borzasztó kimerítő.
És megint, ott a babád, aki mellett amúgy is pörögni kell, de a dzsakartai “élj gyorsan és úgy ahogy akarsz”-feeling mellett duplán kell (imádtam a bulizós hippi-feelinget az első két hónapban mindig, de aztán már gyerek nélkül is rájöttem, nem olyan muris az, amikor a hivatalnokok és egyéb ügyintézők is aszerint végzik a munkájukat)
Hála gyűjtése és emlékezni, hogy van, akinek nehezebb
Ez egy jó rész. (Itt két említett pontot vontam össze amúgy) Tényleg gyakran belegondoltam, más életében vannak sokkal nehezebb problémák, sőt tragédiák is. Ezek mellett a tény, hogy szinte nincs is énidőm, tényleg eltörpült.
A vallás, az iszlám sokat adott ahhoz, aki most vagyok. Ugyanúgy forrófejű vagyok, mint amilyen mindig is voltam, de legalább nem labilisan és nem olyan okok miatt, amiket mára kiiktattam az életemből kegyetlenül. Emma megléte pedig az, ami számomra volt egyben a fénypont a sok nehézség közt és ha jutott volna több idő pihenésre, kiruccanásra és csak a gondolatra, hogy most kell kiélvezni, amíg pici és tudok vele babázni, akkor egyenesen klassz emlék lett volna az az időszak.
Mert hát eddig olvasva, Te is levonod a következtetést, hogy minden volt ez, csak nem klassz.
Blogolás
Ez az életem és mióta írok, csak fejlődök és fejlődök. Ebben a cikkemben említem, mekkora ereje van az írásnak az életünk felett.
És komolyan, sokszor jobban esett egy átvirrasztott éjjel, ahol írtam egy kilométeres, 8000 karakteres bejegyzést, mint egy nagy alvás. Színtiszta eufória, flow-érzés, mely feltölt és újra azzá az emberré válsz, aki ért máshoz is a pelenkacserén és takarításon kívül is.
Legalább egy évbe telik egy nőnek kilábalni a szülésből.
Jelentem, sikerült kilábalni és nem csak visszanyertem a formámat, de jobb formában vagyok, mint valaha. Konkrétan, imádom az életem.
És mindezt hálásan köszönöm a személynek, aki minden körülmény ellenére, fogcsikorgatva és körömmel belém vájva, de kitartott mellettem: magamnak.
Tetszett a cikk? Oszd meg!