A köznyelvben csúnyácskán még “magasan funkcionáló” de valójában a gyakorlatban kiválóan elrejteni és elfojtani képes autisztikus emberek hajlanak ráfixálódni egy személyre, ha az biztonságot, ‘safe space’-t teremtenek meg nekik.
Az más kérdés, mennyire biztonságos valójában ez a személy számukra.
Ezt azért érzem fontosnak leírni, mert nem csak utólag, saját bőrömön tapasztalva kötöttem össze a pontokat, hanem mert mai napig rengeteg olyan sztorit olvasok még, ahol folyamatosan magukat túlmagyarázó, félreértett lányok kapják az ívet, hogy társfüggők, de persze választani is csak a szutyok fajtából tudnak; mert hogy miért nem jönnek/jöttek össze egy jobb/szebb/gazdagabb hapsival. Holott – ha ez igaz is más esetekben – vannak fontos jelek, amiket felismerve lehet tudni, mennyire nem erről van szó.
A későn diagnosztizált vagy neurodivergenciáiában (ernyőfogalom, itt olvass róla >>) megerősítést kapó, de még a diagnózisra váró autisztikus/ADHD-s nő egy külön “állatfaj” – és ezt a legnagyobb szeretettel és jóindulattal mondom, érintettként is.
Ha pedig az autizmus és az ADHD kéz a kézben jár, akkor végképp nincs könnyű dolga, hiszen nem csupán saját érzelmi regulázását kell megoldania ügyesen (vagy sokszor nem ügyesen) napi szinten, de még figyelnie arra is, hogy se hiperéber, se szorongóan gyanakvó, de naiv és túlmegosztó se legyen.
Egy két lábon járó ellentmondás vagyunk.
Az autizmus és az ADHD egyébként igen sűrűn van jelen együtt és nem, nem ütik egymást, mint azt sokan tévesen híresztelik. Előbbi már kialakultan, genetikai úton öröklődik – azaz születésed pillanatában már autista vagy -, míg utóbbi pedig (előbbiből is jó eséllyel szerzett) örökölt hajlamból alakul ki környezeti hatás(ok)ra.
(Itt egy 2022-es orvosi tanulmány a Frontiers in Psychiatry magazinban ezek tényéről.)
Visszatérve az állatfajomra: tehát sok energia megy az önregulázásra, ami stimuluskeresést és bizonyos stimulusok elkerülését is jelenti vagy JELENTHETNÉ, de amennyire gyakran lehet(ne, egyelőre nem vagyunk élen idehaza komorbiditások észrevételében) auDHD-s valójában egy autista vagy ADHD-s, olyannyira nincs eszköz a kezében ahhoz, hogy tudja, hogyan is lehet egyáltalán egészségesen menedzselni, nem hogy előnyösen kihasználni neurosajátosságát.
És emellé jön, hogy egy felnőtt nő már pontosan ismeri azokat a szerepelvárásokat, melyeket kislányként a fejébe ültettek mesék, anyai minta, közösségi nyomás, stb hatására, és ami neurotipikusként /átlagos idegrendszerűként/ is extra kimerítő tud lenni.
Ha pedig végképp nem az elvártak szerint van bekábelezve és úgy érkezik meg ezekhez az állomásokhoz, akkor ha addig nem, akkor ott borul a bili.
Nem látványosan. Csendben. Belül omladozva, lassan, napról napra.
(A hormonális részét – például perinatális depresszió, menopauza, stb – nem is említve.)
Eddig maszkolnia, szerepjátékoznia kellett, hogy érvényesülni tudjon – nem, nem a saját értékrendje szerint.
Értékrend… Azt sem tudta – eddig – mi is az.
De ennél a pontnál a maszk is már túl nehéz.
Annyira meg akart felelni, annyira igyekezett eddig, hogy ne kelljen számkivetettként élnie, hogy rájön, még a saját személyiségét sem ismeri igazán: ám ha volt valaki, aki azt éreztette vele, hogy a tonnányi réteg lelki alapozón túllát és az átszűrődő fénybe kukucskálva felfedezi, hogy odabenn van egy kislány, önmaga legőszintébb mivoltában, de kifelé csak bábozva kommunikál a külvilággal, akkor nehéz nem azt éreznie, hogy ez a személy egyenlő az otthonnal.
Elfogadás. Biztonság. Kiszámíthatóság.
Nem kell sok, hogy levegyenek a lábunkról.
Ekképpen, az elfogadottság érzését könnyű a szerelemérzettel összekeverni. Elég, ha csak érezteti veled a másik, hogy számít, ha megszólalsz. Amit éppen érzel.
És főleg: látja is, mit érzel. Attól függetlenül, mennyire (nem) mondod vagy mutatod ki.
De legtöbbször nincs erről szó. Közelről sem.
Sok autisztikus nő kaméleonként kénytelen beolvadni a társadalomba diagnosztizálás hiányában és ha ADHD-juk is van, emellett jól visszatükrözik a másik megnyilvánulásait.
Magyarul: könnyen, sőt, sokszor akaratlanul éreztetjük valakivel azt, hogy lát, ért minket. De gyakran ez egy délibáb, mert csak kapcsolódni szeretnénk, s bizony legtöbb esetben teljesen akaratlanul, de egy narratívát kap válaszként – így mi is elfogadhatónak érezzük magunkat, nem szorongunk tovább azon, hogy elijesztjük udvarlónkat, és a másik sem érzi azt, hogy “nehéz”, “komplikált” vagy “rideg” esettel áll szemben.
Elmondhatatlan, mennyire nehéz virágszál lelkünkből egy pici részt is kivillantani a mázsányi páncélzatunk alól… Ám ha ez valakinek sikerül, ha valaki teljes sérülékenységünkben ránk lát, az felér egy csodával.
Ilyen szeretettel és irgalommal nem sokszor találkozunk. Ha találkozunk.
Mivel korábban volt jó pár magánéleti pofára esésem, így ezekből akkor és ott azt tanultam meg, az én biztonságomat az szolgálja, ha olvashatatlanná válok.
Hogy helyezzem lejjebb jóval a lécet és a komfortom legyen az elsődleges szempontom, ne a kiteljesedésem.
Így fiatalabb nőként könnyen kerültem egysíkú, könnyen kiszámítható komfortkapcsolatokba: igaz, a választottam (vagy pontosabban, akinél hagytam az ostromot) nem is értett teljesen, így nem is tudta olvasni a reakcióimat vagy hogy az élet dolgaihoz úgy egyáltalán hogyan viszonyulok, cserébe számomra a másik kiszámítható volt.
Nem lökdösött, nem világított rá a problémáimra, nem biztosított arról, hogy együtt legyűrjük a kihívásokat – így az idegeim sem voltak felborzolódva, kímélőbb volt ez számomra (rövid távon, persze) mert becsaptam a saját idegrendszeremet és abba a kognitív torzításba ringattam magam, hogy ez az a biztonság és kiszámíthatóság, amire szükségem van.
De a kiszámíthatóság biztonsága csak illúzió.
Főleg, ha azt egy másik személytől várod.
És bizony ha hiszed, ha nem, az autisztikus/ADHD-s nők ezt roppant hamar felismerik, mivel a mintázatok felismerése nagy erősségünk.
Csak a homlokra csapást követően a következő, amin agyalnunk kell, hogyan oldjuk meg ezt a szép kis gubancot elegánsan és méltósággal, amibe amúgy önként és dalolva belesétáltunk.
Kialakulhat mindezek mellett társfüggőség is, de önmagukban a fentiek – ha függőséghez hasonló dologra muszáj mindenképpen rávilágítani -, legfeljebb a folytonos megerősítés, a visszaigazolás iránti vágyról szólnak.
Ez pedig a hovatartozás, a biztonság szükségletéhez vezethető vissza, ami a Maslow-piramis közepénél helyezkedik el, mint egyik elemi szükségletünk.
Nem csüngés.
Nem is önmegvalósítás.
Egy emberi szükséglet.
Gyermekként ezek a lányok nem kaptak érzelmi biztonságot, nem lett felismerve, miben kell nekik segítség, ezért a környezetüket másolva, belül pánikolva nőttek fel. Kívülről minden remek, összeszedettek, még szépek és jók is, de belül a kislány mozgatja ugyanúgy a bábukat.
A bábuk a mi szerepeink.
És egy bábunak kizárólag egy feladata van: teljesíteni a célját, mint szerep.
Ha én a szerepemben közelítek feléd és Te a szerepemet szereted meg, úgy beszélhetünk biztonságról?
A címben lévő kérdést nem válaszoltam meg, de nem is állt szándékomban. Egyéni megélése minden hasonszőrűnek, hogy a szerelem, szeretet – és nem a fellángolás – együtt tud-e járni a biztonságérzettel. Mi triggereli az idegrendszerünket és mi – vagy ki – nyugtatja meg azt csupán a jelenlétével.
Amire kivétel nélkül van ráhatásunk, az önmagunk. A világra adott reakcióinkra, a gondolatainkra, arra, hogy mit kezdünk a levont tanulságokkal.
És főleg, hogy milyen tettekkel teszünk önmagunkért.
Mert a biztonságérzetünk valójában itt kezdődik.
