A legtöbb autista nő csak akkor ismeri fel a kiégést, amikor már teljesen kimerült fizikailag, kognitívan ködös, érzelmileg visszahúzódó és képtelen azon a szinten működni, amit korábban a tőle telhető – és megszokott – erőfeszítéssel fenntartott.

Ez azért (is) van, mert az autista kiégés lassan, gyakran évtizedek alatt alakul ki azoknál a nőknél, akik megküzdési stratégiákra és maszkoló viselkedésre támaszkodtak a mindennapi élet túlélése érdekében. És maszk alatt – ha nem olvastad volna az autisztikus kiégés sorozat első cikkét – nem azt értem, hogy feladják önmagukat: hanem sajnos ez egy olyan tudatalatti, ösztönös megküzdés egészen kicsi kortól kezdve, aminek létére és végzésére elcsigázott, lelkileg meggyötört felnőttként eszmélnek rá.

Nincs szó önfeladásról. Mert valahol érzik, de nem tudják, hogy önmagukra sem leltek rá igazán.

Érzik, mert a testük mutatja a tüneteket.

Érzik, mert az élet apró örömeit valahogy mindig akkor tudják felhőtlenül kiélvezni, ha éppen senki nem látja vagy hallja őket.

Érzik, mert szégyellnek valamit, amire nincs nevük. Egy titkot, amit soha nem lett volna szabad ilyen hosszú ideig cipelniük és amiért nem is nekik kellene felelniük.

Ennél a pontnál fordulnak szakemberhez és kezd minden értelmet nyerni.

De addig, ez a cipelés – a fentebb említett, gyermekkorban egyszer remekül működő, de felnőttként már nem előnyösen szolgáló stratégiák segítségével – tartós nyomást gyakorol az idegrendszerre: növelik a fiziológiai stresszt, és ha túl sokáig felismeretlen marad, hozzájárulnak krónikus gyulladásokhoz, amik főleg megnehezítik a kiégés azonosítását és forrását.

Miért pont a nők?

Körülbelül 2015-ig négyszer gyakrabban diagnosztizáltak fiúkat, mint lányokat, majd ez a szám 2017-ben 3:1-re csökkent. Jelenleg egyre több tanulmány igazolja – az egyik legfrissebb egy svéd kutatás – hogy nincs mennyiségi eltérés a két nem között, a kislányoknál is megfigyelhetők korán az autisztikusságra utaló jelek, jellegzetességek, de húszéves korra a legtöbb érintett lánynál úgy tűnhet, szép sorjában “kikopnak”.

Kívülről nézve, persze.

Az történt ugyanis, hogy az orvosok felismerték, a lányok gyakran kaméleonként olvadnak be a társadalomba, vagy orvosi köznyelven “magasan funkcionálnak”, ezért jobban leplezik nehézségeiket.

Így az autizmus előfordulásának valódi aránya a férfiak és nők között valószínűleg közel 1:1, a hagyományos 4:1 helyett.

A lánygyermekeknek – működjön bárhogyan az agyuk – már nagyon korán azt kell hallgatniuk, hogy legyenek szépen, tiszták és illemtudóak. Kevésbé vannak bátorítva például arra, hogy másszanak meg egy fát, ugorjanak a sárba vagy csak eresszék ki jól a hangukat, mint a sakál.

Ezek mind “fiús” tulajdonságoknak vannak elkönyvelve. Ezért én, csak úgy, mint a többi, hasonló leánytársam, hamar megértettem, hogy nőszámba akkor leszek igazán véve a jövőben, ha nem okozok diszkomfortot másoknak azzal, hogy a karakteremet hagyom szabad pórázon kibontakozni.

Saját magam sikeres visszafogásához így még inkább háttérbe kellett állnom és lelkesen monitorozni közösségeket, szociális helyzeteket, hogyan és miként kell megnyilvánulni nem csak jó lányként, de jó, neurotipikus/megszokott idegrendszerű lányként.

Ez nem csupán annyit jelent, hogy ellestem minden létező forgatókönyvet, mindenféle kommunikációs szituációt a későbbi boldogulás érdekében, hanem hogy elnyomtam minden késztetést a stimmingre, történjen önmegnyugtatás vagy ingerkeresés végett.

A stimming vagy magyarosabban sztimmelés repetítív cselekvéssort jelent, ami az autisztikus önszabályozásban lételemű. Ilyen például a kézrepdesés, hanghallatás, hajtekerés, fidgetjátékokkal valü babrálás vagy lábrázás, stb. Elfojtása szorongást vagy akár fájdalmat is okozhat, ezért nem helyes gyakorlat, viszont ha káros magára – pl. bőr csúnya kikaparása – vagy zavaró másoknak – pl. hangos echolalia – úgy lehet és kell is segíteni már gyermekkorban a számára kényelmes és mások számára is ártatlmatlan sztimmelési módot megtalálni.

Mint írtam fentebb, ez nem egy tudatos, hanem egy tudatalattiban megszületett megfigyelése és döntése az autista lányoknak. Amikor ott ültem terápiában legelőször, én sem tudtam ezt így, csípőből megfogalmazni, csak azt, hogy van ez a feszültség és ingerültséggel karöltött megfelelni vágyás bennem, valamint szüntelen készenléti állapot, amióta tudom az eszemet.

– Klaudia, maga egy az egyben olyan, mint egy őrszem – mondta az első pszichológusom, aki Vietnámban szolgált hosszú évekig és akinek köszönhetem, hogy ne csak tudjak, bizonyosodjak is meg arról, hogy autista vagyok.

A jó alkalmazkodó képesség kifejlesztéséhez kislánykorban az is hozzátesz, hogy hallhattuk és olvashattuk megannyi mesében, ahogyan az erős és délceg herceg menti meg a hercegnőt és oldja meg annak minden problémáját; így nem csoda, hogy sokunk húszéves korára nem csak elfedni tanulta meg magát, de diagnosztizálatlan anyáink és nagyanyáink mintájára igyekezett mihamarabb férjhez menni – hiszen egy férfi mellett oldódhat meg csak az életünk.

Jelentsen ez bármit.

(Fú, nem. Nagyon nem. És fiatalon, autista, auDHD-s nőként a párkeresés és a párkapcsolatban való élet mire világíthat rá, azt itt már leírtam >>)

A kapcsolatok, legyenek azok szakmaiak, családiak vagy romantikusak, gyakran aránytalanul sok energiát igényelnek az autista nőktől. A hangnem, a mögöttes szöveg és a nonverbális jelzések értelmezésének nehézségei fokozzák a kognitív és érzelmi erőfeszítést. Ezt gyakran súlyosbítja az emberek kedvében való járás, a túlzott magyarázkodás, a bocsánatkérés és mások érzelmi reakcióinak kezelése a konfliktusok vagy az elutasítás elkerülése érdekében.

Ez a folyamatos érzelmi munka ritkán látható mások számára, de anyagcsere és idegi működés szempontjából költséges. Idővel hozzájárul az érzelmi kimerültséghez, amelyet gyakran szorongásnak vagy depressziónak tévesen címkéznek, ahelyett, hogy kiégésként ismernék fel.

A kiégés nem gyengeség. Nem rugalmatlanság. A kiégés a hosszútávú önszabályozás eredménye.

A szenzoros stressz emellett nem alkalmi kellemetlenség, hanem folyamatos és alapvető fiziológiai igényre mutat rá. A zaj, a világítás, a ruházat, a szagok, a háttéringerek és a vizuális zavarok mind aktiválják az idegrendszert. Sok autista nő megtanulja tolerálni ezt a ingert, ahelyett, hogy kivonna magát adott környezetből vagy sztimmelne, ami segítene az önregulázásban, kiélezett érzékei megnyugtatásában.

A kiégést nem egyetlen túlterhelő nap okozza. Akkor alakul ki, amikor az érzékszervi túlterhelést ismételten, újra és újra elviseled, megfelelő regenerálódás nélkül, míg nem az idegrendszered egy pillanatról a másikra elveszti teherbíró kapacitását.

De ebben a pillanatban történik valami jó is.

Szépen, lassan, de megszabadulsz az internalizált elvárásaidtól és szégyenedtől.

Az idegrendszered ebbe is belefárad.

Az autista nőket gyakran szokatlanul magas elvárásokhoz tartják, később, felnőttkorukban pedig ők vonják saját magukat felelősségre állandóan.

Létezik egy feltételezés, hogy a kompetencia egyenlő a kapacitással: ha valaki képes kezelni a helyzetet, akkor továbbra is kezelnie kell azt pihenés vagy alkalmazkodás nélkül.

Idővel a kielégítetlen elvárások önkritikává válnak, ahelyett, hogy önirgalomra törekedénk. Ez az internalizált nyomás felgyorsítja a kiégést azáltal, hogy pszichológiai stresszt rétegez a fiziológiai kimerülésre.

A kiégés „hirtelennek” tűnhet, de pontosabban azt a pontot jelöli, ahol a felhalmozódott stressz meghaladja az idegrendszer kompenzációs képességét.

Miért fontos ez?

Az autista kiégés nem személyes kudarc vagy mentális egészségügyi probléma. Ez egy biológiai válasz a hosszan tartó túlterhelésre. A kiégés mögött álló mechanizmusok megértése az első lépés az ismételt összeomlás megelőzése érdekében, a második lépés pedig olyan egészségügyi stratégiák kidolgozása, amelyek a neurodivergens idegrendszerrel együttműködve, nem pedig ellene működnek.

Hogyan lehet kigyógyulni az autista kiégésből?

Dióhéjban: sehogy.

Kicsit hosszabban: az igazi felépülés nem a merev szabályokból, a nagyobb akaraterőből, a fokozottabb erőfeszítésből, a szigorúbb diétából vagy az intenzívebb testmozgásból fakad.

Azzal kezdődik, hogy maradéktalan, alkut nem ismerő önelfogadást követően – tehát végképp a sarokba dobva az önmarcangolást és irreális elvárásokat – mersz élni azzal, ami számodra valóban hasznos, ami számodra valódi komfortot hoz és ha épp úgy van, valódi, lelket feltöltő kihívást, izgalmat jelent.

Ez elsőre egyszerűnek tűnik és könnyű is volt leírni, de valójában rengeteg vakfoltodra kell hozzá fényt deríteni külső – lehetőleg szakavatott – szem segítségével. És akár vele, akár nélküle, de realizálni, maximális őszinteséggel magaddal szemben, hogy amit eddig gondoltál magadról, a vágyaidról, az valójában nem te vagy és nem a saját vágyaid.

Ez, a kiégés mellett, belelökhet egy komoly identitáskrízisbe is. Nagyon nem könnyű érzés, amikor rájössz, hogy minden, amit magadról hittél, egy pillanat alatt le tud omlani.

Ez nem a te hibád. Segítség, valóban a te jóllétedet szolgáló segítség és odafigyelés hiányában nem tehettél mást.

De most már tehetsz.

A kiégés folyamatában rengeteg potenciál van. Rengeteg.

De nem hitegetlek illúziókkal: amilyen felszabadító, olyannyira kemény időszak lelkileg.

Tartson évekig vagy akár évtizedekig.

Mert nem az számít, mikor ér véget. Csak az, hogy mered-e végre saját magadat választani.

Tedd meg ehhez az első lépést ma.

 

Az autista kiégés sorozat első részét itt találod >>