Ez az oldal egykor tele volt bejegyzésekkel. Olvashattál szövegírói tippekről, online jelenlét kiépítéséről, de a vége felé teret kapott a lélektan is, hiszen aki egyszer foglalkozik márkaépítéssel, az – jó esetben – mögé is akar látni a dolgoknak és nem ragad le azon, hogyan kell elnyerni a kiszemelt közönség bizalmát. Előbb vagy utóbb önismereti kérdéssé válik, az önismereti kérdésből pedig könnyen hajlanak ki útelágazódások, merre is tovább. Én sem vagyok kivétel.
Bár nem kötelező jelleggel alakul ki identitásbéli dilemma egy vállalkozóban, kétségtelen, hogy a vállalkozás fenntartásához, megtartásához – nem, közelében sem vagy az elején a profitnak és tedd össze a kezed, ha minimális mínuszod van csak az első években – kell, hogy kialakuljon introspekció. És bizony ekkor foszlik szét a köd a szemed előtt:
Ki a búbánat vagyok én?
Már nem moshatod a saját agyadat, már nem tarthatod magad a kényelmes kognitív torzításban, ha a megélhetésed múlik rajta. És amikor ez a kérdés elhangzik benned, akkor kénytelen-kelletlen, de ránézel a környezetedre, a körülötted leggyakrabban megforduló emberekre, a szokásaidra, a kedvenc és/vagy kényszeres elfoglaltságaidra. A gyerekeidre, a macskádra, az ágyneműre, amin a macska terpeszkedik, az ágyra, a szobára, az ablakra, az ablakon túl meghúzódó tájra és gondolat gondolatot követ.
Így kezdtem rájönni, hogy gyermekkorom óta meglévő benső konfliktusaim egyik meghatározó forrása volt a neurodivergenciám maszkolása, fedése.
Neurodivergens: átlagostól eltérő idegrendszer, idegi működés.
Lányom által hamar megértettem, hogy női ágon öröklődik az autizmus a családban és bár még diagnosztizálatlan, de jó eséllyel az ADHD is.
E két állapotból fakadóan pedig születik egy olyan lelki krízis, hogy nehéz megtalálni az aranyközéputat, azaz hajlok végletből végletbe csúszkálni: míg egyik nap spontán vagyok és kezdeményező, másik nap túlságosan is megérzem a határaimat. Rugalmatlan, kimerült vagyok és kell egy hét izoláció, hogy kiheverjem a korábbi dopamin-löketet. De ingerkereső vagyok, folyamatosan stimulálnom kell magam, nyughatatlan agyamat masszírozni kell valamivel, ezért bár minden idegsejtem pihenésre vágyik, szenzorosan le kell foglalnom magam: itt jön képbe a tucatnyi fidget játékom, amiből több is van a lakás létező minden pontján. Így nem kell keresgélnem őket, felkapom őket ahol tudom. Így az otthon megléte, fogalma számomra a szó legszorosabb értelmében a legbiztonságosabb pontként szolgál az életemben.
Joggal kérded: miben lenne ez más a többiek életénél? Mindenki tudja élvezni a társaságot introvertáltként is, és elhúzódni a kuckójába extrovertáltként is. És babrálni időnként szintén jól esik bárkinek.
Végletek mindenkiben léteznek, valóban. Nem az a dilemma, hogy nem tudok fixen lecövekelni a skála egyik vagy másik végében. Sőt, még középen sem kell.
Hanem hogy AuDHD felnőtt nőként bizony nagy nehézség élni egy olyan társadalomban, ahol hagyományos szerepek szerint mérik a személyem értékét.
És nagyon nehezek találok megelégülést, kielégülést. Nagyon ritkán sikerül. Olyan, mintha két, egymással nem kompatibilis szoftver dolgozna bennem, és ami az egyiknek jó, a másiknak nem. Semmi keresnivalójuk nem lenne egymás mellett.
Mert ahol töltődöm, ott valahol merülök is.
Ahol pedig merülök, ott érzem, hogy fel kell pörögnöm.
És jön az ördögi körforgás.
Nem tapasztaljuk ugyanazt mindannyian. De számomra ez az egyik legmeghatározóbb lelki kihívás.
És amennyire megtanultam ennek ellenére kiegyensúlyozott maradni, amennyire megvan a benső nyugalmam és a képesség, hogy adaptàljam a mindennapjaimba azokag a tevékenységeket, amelyek megnyugtatjàk túlbuzgó érzékeimet; valahol mégis tépelődöm, mert amennyire felszabadít a gondolat, hogy az életem fàzisokból àll, olyannyira húzza ki a talajt a làbam alól.
Az elmúlt egy évben megtanultam empatikus lenni magammal. Elfogadni, hogy három évtizednyi maszkolást követően még mindig nem lelem teljesen a helyemet.
Elfogadtam, sőt azóta magaménak is érzem büszkén a gondolatot, hogy úttörőként maradtam folyamatos útkereső is.
Ami nagy erősségem, az a játékos hozzààllàsom. És az, hogy a biztonság megteremtése mellett kompetitív is vagyok. Nem félek elkezdeni és végigvinni. Sőt ez az, amiben igazán jó vagyok, ezért nem félek többször visszatérni ehhez az állapothoz. Az abszolút meztelen kezdő szintre. Mert valójában ez tölt fel: hogy sikerre viszek valamit, gyönyörködöm benne egy darabig, majd elengedem a kezét és új dologhoz, területre térhetek.
Végezetül, egy gondolat még. Eszembe jut néha, hogy bárcsak ne írtam volna meg olyan hamar a könyvemet. Ez szerintem olyasmi, amivel minden szerzőnek meg kell békélnie: hogy amit egyszer leírtak, azt nem sokkal később másképp, más nézőpontból (is) tudtàk volna.
A transzformációs fejezetben igaz, kitérek arra, hogy a fejlődési fokokon folyamatosan mozgunk le és fel, nincs olyan, hogy “innentől már csak lejtmenet van”, mégis egy esszenciális dolog kimaradt. És enélkül az íràsom üzenete hiányos:
Amennyire fontos a változtatás képessége, olyannyira fontos minden, amiben önmagunkat meg tudjuk élni.
Ekképpen, amit igaznak érzünk, tudjunk ahhoz hűek is maradni – bármilyen, bármekkora nyereség vagy jutalom ellenére.
Te ne áldozd fel a lényedet a produktivitás oltárán. Mert később a lelkedet nem fogja érdekelni, mit értél el – csak az, ami igaz.
