Kiégés annak következtében történik, amikor a valódi szükségleteinket és/vagy karakterjegyeinket elnyomjuk, elfedjük az elfogadás és túlélés jegyében – azaz maszkolunk.

És a maszkolás szó is már szépen beépült a köznyelvbe – ha beszélgetek a gyermekem szülőjével vagy ha ismerkedem egy barátom barátjával, nem idegen számára sem a szó.

De hogy valójában kinek mit jelent, arra a választ mindenki magában hordozza.

Évekkel ezelőtt, amikor egy pszichológus kimondta hangosan a gyanúmat, hogy autista lehetek – pontosabban, egy aspergeres nőre hajaznak a dilemmáim, reakcióim – akkor fogalma sem volt arról, hogy az az egyszerű kis kijelentés valamitől felszabadította az addig gyötrődő, szorongó lelkemet.

És aztán, a szorongás, a tépelődés, az ‘üss vagy fuss” készenlét így helyet adhatott egy másik, ennél jóval szimplább érzésnek.

Átadhattam végre magam valami másnak. Valami ismeretlennek.

A fáradtságnak.

Annak a fáradtságnak, amit közel harminc évig nem engedtem meg magamnak.

Máskülönben nem fejlődöm. Kirekesztve leszek. Kiderül, ki és mi vagyok.

Amire addig nevem sem volt. De amint lett, többé már nem érdekelt semmi és senki: mert az vagyok aki és ami.

Nem furcsa, a maga burkolt lealacsonyításával. Nem csodabogár, a túlmisztifikált hangzásával. És nem is titokzatos, a túlromantizált csengésével.

Autista. ADHD-s. És büszke.

Büszke, de krónikusan fáradt.

És végre hogy fáradt, mert így már érzem a határaimat. Érzem, hogy kiből vagy miből sok. Érzem mi az ami helyes a lelkem számára, mi az, ami egyértelműen nyugtató hatással bír az idegrendszeremre és mi az, ami nem. Ami felkavar, megingat, kizökkent.

Tudom már, minek, kinek hagyhatok helyet az életemben és minek nem.

Az autisztikus kiégés – és ez alatt a továbbiakban értem az auDHD-s, ADHD-s kimerültséget is, így nem lesz olyan szájbarágós – hatalmas latot nyom abban, ahogy kapcsolódunk. És így, takaréklángon maximálisan leredukáltam kinek, mikor és milyen formában vagyok elérhető.

Ebben a cikkben olyasmiről beszélek, amit sok későn diagnosztizált AuDHD-s felnőtt csendben és gyakran nagy szégyennel él meg. A kiégés nemcsak energiát vagy kapacitást vesz el. Elveszi a hozzáférést ahhoz a kapcsolati munkához, amely egykor sok kapcsolatot összetartott.

Amikor ez a munka eltűnik, a kapcsolat alakja, dinamikája megváltozik. Néha igen hirtelen.

Sok AuDHD-s felnőtt számára a kapcsolatokat a túlműködés, a nehézségek elfedése és az érzelmek kezelése stabilizálta.

Rugalmasnak lenni. Megértőnek. Aki elnyelte a kellemetlenségeket, hogy másoknak ne kelljen.

A kiégés megszakítja ezt a rendszert.

És az idegrendszer nem kínálja automatikusan ezeket a készségeket. Ó, nagyon nem. Az ezektől függő kapcsolatok pedig – ami erre a rugalmasságra, feltétel nélküli megértésre alapoztak – kénytelenek felfedni, hogy mire épültek valójában.

Ezért kiégést követően gyakran felborulnak a kapcsolatok. A csökkent elérhetőséget visszahúzódásként értelmezik. A határokat elutasításként értelmezik.

Az egyenesség keménységnek van keretezve.

A személynek azt mondják, hogy megváltozott, amikor valójában az a képessége változott meg, hogy folyamatosan eltűnjön a személye a harmónia, az egyensúly fenntartása érdekében.

A saját egyensúlya áráért.

Ez a cikk nem mások hibáztatásáról vagy az elszigeteltség ösztönzéséről szól, hanem a tolerancia és a törődés közötti különbség megnevezéséről.

Sok AuDHD-s felnőtt a kiégés után rájön, hogy addig tolerálták őket, addig találták a társaságát kényelmesnek, amíg rugalmasak és nem csak figyelmesen hallgatók, de elhallgattathatóak voltak.

Amikor ezek a tulajdonságok elérhetetlenné válnak, a kapcsolatban megjelenik a feszültség.

Ez a feszültség nem azt bizonyítja, hogy a személynek nehézségei támadtak a kapcsolódással.

Csupán információ a kapcsolat korlátairól.

De másra is felhívja a figyelmet ez a bejegyzés.

Egyes kapcsolatok elmélyülnek a kiégés után.

Amikor az álcázás csökken, és az őszinteség növekszik, bizonyos emberek inkább alkalmazkodással, mintsem nyomással reagálnak. Módosítják az elvárásokat. Elfogadják a lassabb kommunikációt. Nem követelnek megnyugtatást, hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba. Ezek a kapcsolatok gyakran csendesebbek, kevésbé teátrálisak és valóságosabbak.

Ha ez a cikk visszhangra talál és fájdalmasnak tűnik: normális, ha gyászt érzel azért, ami már nem tartható fenn, és a félelmet attól, ami következik.

De a kiégés tisztánlátást is hozhat.

Autisztikus kiégést követően sok AuDHD-s felnőtt rájön, hogy nem tud visszatérni azokhoz a kapcsolatokhoz, amelyek megkövetelték tőlük, hogy a saját kárukra jók legyenek.

Az ezt követő kapcsolati változások nem mellékhatások. Hanem a magadra lelés folyamat részét képezi. A valódi értékrended meglelését.

Amikor az idegrendszer már nem képes több kárt befogadni, újra kell tárgyalni a kapcsolatot. A cél nem az intimitás régi verziójának visszaállítása. Mert nem lehetséges olyasmit visszaállítani, ami legalább az egyik félből jelentősen elvesz.

A cél olyan kapcsolatok kiépítése, amelyeket nem túlélni kell, hanem megélni. Amelyek egyáltalán nem igénylik önmagunk eltörlését.

Ha ez már a jelened, akkor tudd, jó úton vagy.

Ha még dolgozol azon, hogy egyre kevesebbszer kelljen összezsugorítanod magad mások komfortja érdekében, tudd, jó úton vagy.

Ha ez a cikk szemfelnyitó hatással bírt rád és gyanítod, hogy autisztikus kiégéssel élsz jó ideje, tudd, hogy minden gyászával, lezárásával együtt: innentől csak jobb lehet.