A késői vagy nehéz érzelemfelismerés, avagy alexitímia más neurodivergensekre is lehet jellemző, nem csak autistákra.
(Vagy simán csak az alexitímiásokra. Ez is neurodivergens működés önmagában.)
Viszont amit én az autizmuson belül szeretnék bemutatni – és ezen belül is az AuDHD -ban – az nem maga az alexitímia, hanem a késői érzelmi felismerés, mint traumaválasz.
A nehéz érzelmi felismerés az érintett férfiaknál legtöbbször veleszületett tulajdonság vagy érzelemszegény nevelés következtében, korai gyermekkorban alakul ki, a jól ismert “fiúk nem sírnak” társadalmi sütőformába passzírozva őket; de igen magas számban a nőknél és néhány esetben a férfiaknál egyaránt az autista és AuDHD-s maszkolás következtében.
Miért alakul ki a maszkolás?
A maszkolás, mint túlélési válasz specifikus társas visszajelzésekre, már a fejlődési ablakban elkezdődik, ami a formálódó éntudatra nagyban korrigáló hatással bír. A stratégiai maszkolás automatikussá válik, majd valami olyasmivé konszolidálódik, ami személyiségnek érződik.
Ezért sem működik az a jószándékú, ám rettentő tudatlan tanács a magukra ismert, felnőtt autisták, AuDHD-sok és egyéb neurodivergensek számára, hogy
“Csak légy önmagad!”
Merthogy
- Még ők sem tudják, hogy az pontosan mit jelent, bármilyen siralmasan is hangzik.
- És megköveteli ugyanúgy számos szociális helyzet a maszkolást.
Más idegrendszeri működésű emberek is maszkolnak. A hivatalban vagy bolti vásárláskor sem vagy teljesen önmagad, vagy ha mégis, minimum visszafogottabban viselkedsz.
A különbség maszkolás és autisztikus maszkolás között, hogy előbbit könnyű felvenni és levenni, utóbbi pedig folyamatos és ha nincs elcsípve, súlyos következményei vannak.
A maszkolt és nem maszkolt én megkülönböztetése nem csak nehézség egy autista számára, de a társadalomban elvárt, ám sokszor kimondatlan, vagy burkoltan jelző kommunikációs szabályokat sem érti magától.
Nem azért, mert nem tud jól kommunikálni – éppenséggel sokunk rendkívül jó kommunikátor – hanem mert az egyenes, következetes, lényegre törő kommunikáció az, ami számára jól érthető.
Minden más fölösleges körítés, ami összezavarja, kimeríti és így a maszk nem egy segítő eszközzé válik számára, hanem egy kényszerlétformává.
Gondolj bele: ha gyermekkorától alapélményei közé tartozik az (is), hogy nem érttette meg vele senki azt a szabályrendszert, ami alatt a társadalom a mindennapi kapcsolódást érti – nem kapott külön segítséget, türelmet, értő figyelmet ehhez, senki nem mutatott rá arra, hogyan tudja mindezt a saját logikájába beültetni; akkor nem meglepő, ha a maszkba olvadás ugyan óriási diszkomfort,
… de még így is kevésbé megterhelő számára, mint váltogatni a ‘maszkoló én’ és ‘nem maszkoló én’ között.
És főleg úgy, ha a maszk jelenti számára az én-t.
Miért jelent a maszk egyet a sikerrel?
Segítség, felismerés hiányában, úgy tudta egy autista kisgyermek teljesítenie az elvárt mérföldköveket, úgy tudott fejlődni, ha a kihívásokkal járó tulajdonságait, vagy ismertebb nevén ‘tüneteit‘ elfedte, elnyomta magában.
Ezzel együtt elvágva a személyiség kibontakozásának útját is, hiszen a gyermeki tudat az ‘én’ és a ‘probléma’ között nem tesz különbséget.
Cserébe, az éntudat egészséges kifejlődését a tudatalatti szépen parkolópályára söpörte:
A jó képességű, de valójában több segítségre szoruló gyermek osztatlan figyelmet így tudott szentelni annak, hogy fejlődésében kortársait nagyjából vagy teljesen beérje.
A saját karaktere áráért.
És azt a jogát feláldozva, hogy gyermekként élje meg a gyerekkorát.
A kívülről nyugodt, jó, összeszedett és mindenen felülemelkedő, komoly gyermek, aki a felnőtteket szorosan figyeli és elemzi – sőt, egész értelmesen el tud velük diskurálni.
Aki a veszélyt jóval hamarabb észreveszi, mint bármelyik közeli hozzátartozója, mert a folyamatos monitorozás kiélezte érzékeit.
Akivel nincs soha probléma, de ha jelez, akkor rögtön lázadónak, nehéznek látják.
Aki nem tudja mit érez, csak azt tudja, hogy belül kényelmetlen, feszít, valami nem stimmel, nem érzi a közegét otthonnak és noha kívülről maga a mintagyerek, belül hírből sem ismeri, mi az az érzelmi reguláció.
Hát így lyukadhatsz ki oda felnőttként, hogy a tested ugyan tűpontosan jelez – akár fájdalom, szorongás vagy rosszullétek formájában – , de megnevezni, mi van mögötte pontosan, arra már nem vagy képes.
De amikor realizálod, hónapokkal vagy akár évekkel később – akkor jön minden egyszerre.
Az AuDHD maszkolás további bonyodalmai
Az AuDHD maszkolás dupla rétegű terhe igencsak trükkös, hiszen az autisztikus réteg és az ADHD réteg egymást toldozgatják egyre több és több nehézséggel, melynek költségeit tartósan az idegrendszer viseli el.
Már önmagában amilyen csendes, olyan hatalmas nehézség azzal a specifikus kimerüléssel megküzdeni, amelyet mindkettő folyamatos megléte okoz.
Főleg, ha – a fentiek ismeretében már tudod – mikroközösségeink a maszkolást előszeretettel jutalmazzák.
Az autizmus – jó értelmi képességek mellett és gyakran nőként – ha rejtve marad felnőttkorig, akkor az belekényszerít egyfajta kaméleon-létbe.
Ez a jó alkalmazkodó képesség tovább bonyolítja a magánéletet amellett, hogy a valós érzelmeikkel számos érintett nő sokszor egyáltalán nincs tisztában.
AuDHD-sként pedig egy csettintésre fel tudod venni a veled szemben álló energiaszintjét és visszatükrözni karakterét, érdeklődését, sőt akár érzelmeit is, elnyerve ezzel megannyi ember szimpátiáját.
Ez az öröm – ami közkedveltséget, de minimum kapcsolódási sikerélményt ad – addig tart, amíg nem csukódik be a lakásajtó mögötted, majd roskadsz össze kimerülten, elengedve a készenlétet, mint aki a kánikulában egész nap viselt, nehéz kabátot dobja le és zuhansz be teljes erővel az ágyba.
Ez az a perspektíva, ami megannyi ember számára láthatatlan marad és aminek következtében megszülettek olyan előítéletes fogalmak, mint például a ‘divatautizmus’.
Ezért tűnik biztonságosabbnak sok érintettnek csendben maradni.
Nem könnyebbnek. Biztonságosabbnak.
Az érzelmek elfedésének következményei
A valódi érzelmi válaszok elnyomása, olyan érzelmek előadása, amelyeket az idegrendszer nem termel, magyarul valójában nem érzünk;
mind-mind elősegíti a késői érzelmi reakció kialakulását.
Nekem is a húszas éveim végén kezdtek előjönni nagyfokú stresszreakciók olyan eseményekre, amelyek öt-hat-tíz évvel ezelőtt történtek, de akkor és ott nem szűrtem ki mi történik velem.
Mivel a maszkolás természetes részemmé vált évtizedeken keresztül, ezért a testem is alkalmazkodott ahhoz, hogy veszély esetén ne mutassak gyengeséget.
Példa: mai napig mosolygok, illetve nevetőgörcsöm van, ha ideges, feszült vagyok. Egyszerűen nem tudom kontrollálni.
És legalább hároméves korom óta ez fennáll: ezt onnan tudom, hogy pontosan emlékszem, amikor egyszer a testvérem kirohant az útra és egy taxis elütötte, én pedig megijedtem és egy hatalmas nevetés tört ki belőlem. Ezt sokáig sérelmezte is.
Én viszont mai napig élesen emlékszem, mekkora volt a hó és milyen színű sapkát, kabátot és nadrágot hordott.
Az agy csodálatos szerv. Véd, ahogy és ameddig csak bír, ám az idegrendszered ettől függetlenül érzékel és szövődmények formájában levonja a konklúziót.
Nagyon gyakori a komorbiditás a neurodivergens személyeknél, azaz kettő vagy több pszichés kórkép együttes jelenléte. Az autizmusban a nagy SPARK vizsgálat szerint az emberek 74%-ának van komorbid állapota, ezek között élen vezet a depresszió és szorongás.
Ami viszont végképp magas számban fordul elő a neurodivergenciában, az a PTSD, azaz poszttraumás stressz zavar: ha a közvetlen környezet nem ad a gyermek számára megfelelő választ a felmerülő szükségletekre – legrosszabb esetben elhanyagoló, bántalmazó formában teszi – úgy nem csak az érzelmek tudatalattiba nyomásának ágyaz meg,
de sokszor a konkrét gyermekkor eltörlődésének, annak nem csak minden bánatával, de örömével is.
A gyermekkori fejlődési állomások eléréséhez egykor hasznosnak bizonyuló, de a felnőttkorba kísérő fokozott éberség, folyamatos készenléti állapot az érzelmi beszűkülést elősegítve jelentősen rontja az életminőséget. (Amitől köztudottan megannyi veterán katona is szenved.)
Így az AuDHD-s személyek útját a felnőttlétbe tengernyi mikrotrauma (is) kövezi ki a sajátos, komplex idegrendszeri működés és a korábban ezt folyamatosan elutasító vagy megkérdőjelező környezeti reakciók következtében.
Mindezek ismeretében, nem csoda, sőt áldás, ha az érzelmek későn veszik fel a fonalat.
Legalábbis, ez az agy logikája.
Az idegrendszer sajnos, ennek ellenére, pontosan emlékszik.
Gyógyítható-e?
A tartós érzelmi maszkolás egyértelműen befolyásolja az érzelmi élethez való hozzáférést.
Ez nem érzékenység vagy érzéketlenség kérdése.
Nem is az érzelmi intelligencia szintjéé.
Hanem a túl jó színészi játéké.
(Ha valaki, hát mi tudjuk, mi az a method acting.)
A szakemberek nagyjából abban egyetértenek, hogy ez nem egy gyógyítandó tulajdonság, hiszen nem betegség, hanem neuropszichológiai sajátosság.
Viszont érdemes foglalkozni vele, mert a fájdalom realizálása amilyen sok időbe telik, olyan hosszan elhúzódik annak feldolgozása, gyászmunkája.
Az agy igyekszik jófej lenni és kímélni – cserébe, az idegrendszer csendben, komótosan raktároz és így folyamatosan vészhelyzet után szimatolva telik megannyi sorstárs hétköznapja.
Ha ez fel van ismerve, jelentősen segít, ha nem is rögtön észlelni, egyes helyzetek milyen érzéseket váltanak ki, de megelőzni, hogy sérülékeny, kiszolgáltatott pozícióban találd magadat.
Mert ez olyasmi, ami a legnagyobb tudatosság mellett is, de a késői érzelmi azonosítás végett rizikóként van jelen.
Itt kezdődik az önismeret valójában.
Nem az önhibáztatásnál.
