Sokszor tűnik bizonytalannak vagy teszetoszának egy olyan ember, aki több perspektívával is képes azonosulni.

Végképp határozatlannak, ha képes mindkét végletben gondolkodni – pedig, kívülről ami úgy tűnhet, mint a saját vélemény kerülése vagy megadó bólogatás, előfordulhat, hogy egy olyan komplex hálózat szegényes lefedése, amelynek mélyen futó szálain több értékrendszer, sőt számos világ épült fel az évek során.

Ez a benső gazdag világ azonban gyakran nem, vagy nehezen mutatkozik verbálisan.

Főleg, mert sokszor mondanak ellent egymásnak, ahelyett, vagy sokszor amellett, hogy kiegészítenék egymást.

Ez eltér az autizmustól.

Eltér az ADHD-tól.

Ez az AuDHD.

Határtalan kreativitás és erős rendszerszemlélet – megférnek egymás mellett?

Az egyszerű, de semmitmondó válasz: igen és nem.

A könnyű válasz, hogy miért nem: folyamatos feszültség, benső csatározások, egyezkedések, megalkuvások, majd meg nem alkuvások ciklusa és önostorozás kövezik ki eme idegrendszer kibontakozását.

Hogy miért igen, az kicsit összetettebb.

A bennünk lakó végletek egyszerre kiegyensúlyoznak és így olyan lencsén nézhetünk rá a világra, ami két lábon járó híddá változtat minket a neurotipikus és neurodivergens társadalom között – vagy pontosabban, megadja a képességet, természetes érzéket rávilágítani a neurodiverzitásra.

Az AuDHD-s embereknek szükségük van a rutinra, ugyanakkor képtelenek tartósan fenntartani azt. Olyan rendszereket építünk ki, amelyek szabályoznak minket

– egészen addig, amíg már fojtogatóvá nem válnak.

Olyan mintázatokat találunk, amelyekre mások nem látnak rá és addig segítenek, amíg végül át nem lendülünk a holtponton és kárt nem okozunk (leginkább magunkban).

Ezért mindenki felé nagyfokú empátiával viseltetünk.

Érzem, tudom, ha nem is tudok vele teljesen azonosulni, de értem a kihívásait egy ADHD-s személynek.

Érzem, tudom, ha nem is tudok vele teljesen azonosulni, de értem mire gondol egy autista személy, szavak nélkül is.

Érzem, ha nem is tudok vele teljesen azonosulni, de megértem milyen nehéz egy tanulási nehézséggel küzdőnek a saját, önellátásomat nehezítő diszfunkcióim miatt.

Érzem, ha nem is tudok vele teljesen azonosulni, de értem milyen kétségbeesett a szülő, akinek a gyermeke(i) neurodivergens és úgy érzi, minden terhet ő visz a hátán – értem, együttérzek, hiszen a gyermek nehézsége triggereli a saját nehézségeinket is, amikkel szembe kell néznünk.

Idegrendszertípustól függetlenül.

Érzem, értem, sőt gyakran tudom.

Egy kicsit mindenkiben felismerek egy darabot magamból.

Az a rutin, amelyik a múlt hónapban még megmentett, ebben a hónapban már a vesztemet okozza.

Ami miatt pedig egyik nap következetlenséggel vádolom magamat, másik nap mosolyogva felismerem:

ez a természetes következménye az egymással versengő neurológiai késztetéseknek, amelyek egyszerre vannak jelen.

És nem oltják ki egymást.

Egy sajátos neurológiai működésmód, amely sajátos kiégési mintázattal, sajátos maszkolási teherrel és olyan, az egyes állapotok kölcsönhatásából fakadó jelenségekkel jár, amelyek külön-külön egyik szakirodalomban sem jelennek meg.

Ezt a specifikus benső megélést a hazai köztudatban és mindennapi köznyelvben még ritkán fejtik ki ilyen részletességgel.

A fel nem ismert idegrendszertípus

A helyzet finomítása kulcsfontosságú, ugyanis az AuDHD – az autizmus (ASD) és az ADHD együttállása – egy teljesen egyedi, rendkívül összetett belső dinamikát hoz létre.

Viszont ez az állapot, mint hivatalos diagnózis nem létezik a világon. Egyelőre, csak két, külön diagnózisként lehet együtt megàllapítani, azaz az autizmus és ADHD komorbiditàsaként.

Pedig az AuDHD nem egyszerűen a két állapot összeadása, hanem egy állandó, belső neurológiai párbeszéd és konfliktus egyben, a struktúraigény és a nóvumkeresés között.

Ez a kettős huzalozás tökéletes tudományos magyarázatot ad arra, hogy az AuDHD-s egyének miért kiemelkedően kreatívak, és miért képesek egyszerre többféle, akár egymásnak ellentmondó igazságot is hordozni magukban.

Ez elsőre szuper, hiszen mindezt elolvasva lassan kirajzolódik a szemed előtt, hogy az AuDHD-s szem jóval többet érzékel a világ működéséből.

Gyorsan fogadja be az infót, a kreatív elmének hála több konklúzió és több, kereteket lebontó megoldás születik, ami nagyban megkönnyítheti az egyén életét is.

Egy alternatív valóságban talán így lenne. De nincs így.

Egyrészt, mert minden állapotnak és létezésnek megvannak a maga kihívásai és nehézségei (nem ugyanaz a két szó) lelkileg.

Amiben fejlődnünk szükséges és amivel meg kell tanulnunk önelfogadással együttélni.

Másrészt, mert mint korábban írtam, az AuDHD-s személyek borzasztóan félreértettek.

A legerősebb kép, amit példaként lehet hozni, az a reneszánsz és kora újkor időszakában kicsúcsosodott boszorkányüldözések és máglyahalálok.

Ha nem is tart már itt a társadalom, de ezzel mindent elmondtam.

Viszont az AuDHD-s nők nagyon gyakran kapnak lefitymálást, devalválást, azaz hiteltelenítést érzéseik, szükségleteik kifejezésekor – erről írtam bőven itt, miért – és emiatt, ha el is jutnak orvoshoz, gyakran félrediagnosztizálják őket szorongásos zavarral, borderline vagy bipoláris személyiségzavarral.

Miért kiemelkedően kreatív az AuDHD-s elme?

• A “mágikus kombináció”: Az ADHD-s rész felel a divergens gondolkodásért, a gondolatok közötti gyors, váratlan ugrásokért és az asszociációkért. Az autisztikus rész viszont behozza a hiperfókuszt, a mély rendszerszemléletet és a részletekre való megszállott figyelmet. Míg az ADHD folyamatosan új, ragyogó ötletszikrákat szór, az autisztikus rész képes ezeket elképesztő mélységben fel- és kidolgozni.
  
• Mintázatfelismerés (Pattern Recognition): Az autisztikus agy kiválóan látja meg a rejtett mintázatokat és rendszereket ott, ahol mások csak káoszt látnak. Amikor ez találkozik az ADHD kognitív gátlástalanságával (az inger- és információ-szűrő nyitottságával), olyan formabontó, zseniális megoldások születnek, amelyek a hagyományos gondolkodás számára láthatatlanok. 

Miért hordoznak magukban többféle igazságot?

• A kettős megélés belső valósága (The Living Contradiction): az AuDHD-s ember mindennapi létezése eleve ellentmondásokra épül. Egyszerre vágyik a kiszámíthatóságra és a rutinra (autizmus), miközben halálosan unja azt, és folyamatos újdonságra szomjazik (ADHD). Mivel a saját belső megélése is két, egymásnak ellentmondó szükségletből áll, az AuDHD-s elme számára teljesen természetes, hogy két, egymást kizárónak tűnő dolog egyszerre is igaz lehet.

• A társadalmi dogmák elutasítása: az autisztikus huzalozás miatt az AuDHD-s személyek nem fogadják el az implicit társadalmi hierarchiákat, a „csak azért, mert azt mondtam” típusú tekintélyelvű szabályokat, vagy a merev társadalmi konstrukciókat. Minden helyzetet nyers, objektív adatokként és kontextusként elemeznek. Emiatt tisztán látják, hogy egy adott szituációnak a résztvevők hátterétől, kontextusától függően több, egyaránt valid olvasata (igazsága) van.

• A “Kettős Empátia Probléma” (Double Empathy Problem):  a kommunikációs elakadások a neurodivergens és neurotipikus emberek között nem az autisták empátiadeficitjéből fakadnak, hanem abból, hogy a két csoport teljesen eltérő tapasztalati valósággal és nonverbális nyelvvel él.Az AuDHD-s emberek – akik gyakran kénytelenek „maszkolni”, azaz neurotipikusnak mutatkozni – kognitívan megtanulják a neurotipikusok logikáját, miközben hordozzák a saját neurodivergens igazságukat is. Ez a kettős kulturális és neurológiai lét képessé teszi őket arra, hogy szimultán több nézőpont igazságtartalmát is validálják.

Végezetül: a szenvedés félreértelmezése – mindkét irányban

Most jön a fekete leves: kétféleképpen is előfordulhat, hogy az AuDHD-vel járó szenvedés észrevétlen marad.

Mindkét irány ugyanahhoz az eredményhez vezet.

Az első: a szenvedés túl csendes.

Nem olyan formában nyilvánul meg, amelyet a környezet szenvedésként ismerne fel.

Az álcázás (masking) akkor a legteljesebb, amikor a tét a legnagyobb; így éppen a legintenzívebb belső megélések pillanataiban mutatja az egyén a leginkább kontrollált külső képet.

Szenvedsz, mégis úgy tűnik, minden rendben van. Mivel rendben lévőnek tűnsz, úgy is kezelnek. A látható szenvedés hiányát annak bizonyítékaként értelmezik, hogy nincs is szenvedés – így nem történik semmi.

Néma gyermeknek anyja sem érti a szavát – tartja a mondás.

Arról kevésbé szól a fáma, hogy mi vezetett oda ahhoz, hogy a gyermek néma maradjon.

A második: a szenvedés túlságosan is látható.

A maszk darabjaira tör az összeomlás következtében, ami addig elrejtve volt, az a létező minden erővel kirobban és felszínre tör valami, amire a környezet nem volt felkészülve.

Kész. Vége. Az érzelmi intenzitás meghaladja a környezet tűrőképességét.

Ami ezután következik, az nem támogatás, hanem címkézés.

Túlreagálás.

Hisztizés.

Drámázás.

Figyelemfelkeltés.

A szenvedést nem a belső állapotodról szóló jelzésként, hanem a jellemedre vonatkozó bizonyítékként értelmezik.

Ebből a reakcióból – akárcsak a korábbi csendből – megtanulod: a látható szenvedés sem biztonságos.

Aki törékenyebb lelkű, az nem bírja el.

Aki keményebb, az nem tűri meg.

E két véglet között léteznie kellene egy köztes sávnak: egy olyan kommunikációs módnak, amely elég világos ahhoz, hogy meghallják, és elég kiegyensúlyozott ahhoz, hogy hitelesnek fogadják el.

A legtöbb AuDHD-s nő számára azonban ez a lehetőség sosem volt megbízhatóan elérhető.

Ezt hívják kettős csapdának, amely a gyermekkortól a serdülőkoron át egészen a felnőttkorig beépül az életbe.

Ott van benned minden részletgazdagon, kinyitva, kifejtve, csontig értelmezve és senki sem érti, miről beszélsz – már, ha képes vagy összerakni negyed annyira mindazt, ami benned van.

Nincs tanulság. Nincs megoldás. Mert nincs javítanivaló.

A nyitott elme csupán találkozni vágyik a nyitott szívvel.

U.i – Ha nem tudod, miért főleg a nőket emelem ki az írásaimban, ezt a cikket ajànlom számodra folytatásként >>