A legtöbb ember, akinél későn diagnosztizálják az autizmust vagy az AuDHD-t, a megkönnyebbülést várja elsődleges élményként.
És valóban megkönnyebbül, legalábbis eleinte. De néhány hónap múlva, amikor a kezdeti ködtisztulás, a nagy aha-már-mindent-értek életérzés leülepedett, valami más szokott megérkezni, amire senki sem készítette fel őket: nem az a kérdés, hogy kik ők most,
hanem az, hogy kik voltak akkor.
Amikor az a harminc, negyven vagy ötven év a diagnózis előtt új értelmet nyer.
Ez egyszerre felszabadító és letaglózó.
Az iskolai bukdácsolások, az elvesztett/otthagyott munkahelyek, rosszul végződő kapcsolatok és könnyen felbomló barátságok: mindezt önkéntelenül, gyakorlatilag akaratunkon kívül, afféle belső késztetésre újra kell vizsgálni egy új lencsén keresztül, de úgy, hogy sosem álltunk készen rá.
Ez az, aminél semmilyen szakember nem foghatja a kezünket.
Ez az, amire nem nem létezik semmilyen terápiás módszertan.
Újra kell értelmeznünk egy olyan történetet, amiről azt hittük, a miénk – és amikor közelebbről, részleteiben is rátekintünk, ott látjuk a sorok között felhalmozódva, de kristálytisztán azt a sok kis pontos információt, ami mindent megválaszol…
És ekkor üt be a gyász.
Nem azért, mert kevesebbek lettünk vagy mert hiányérzetünk támad.
Sőt.
De a veszteség érzése mégis keményen mellbevág.
Mert elvesztettünk valakit… Valakit, akiről azt hittük, azok mi vagyunk.
Megkezdődik a színházi karakterünktől való lassú búcsútételünk.
Amikor a kiégést a gyász váltja fel
Az autista, AuDHD-s emberek számára az önirgalom különösen nehéz dolog.
A késői diagnózis utáni identitáskérdés egy olyan személy folyamatos újraértelmezése, aki mindig is ott volt, és a tőle telhető legjobbat tette egy olyan idegrendszerrel,
amelyhez semmilyen térképet nem kapott.
Mikor ez a személy előre lép a homályból ismerős idegenként, felteszi melegséggel a hangjában, ám kegyetlen egyenességgel a kérdést:
Ki vagy most, hogy ezt tudod?
A diagnózis feltár valakit, akit piciként eltemettünk magunkban.
Ott állsz a rejtett éneddel szemben zavartan és nem tudod, mit kezdjél vele.
Még egy kínos, ügyetlen bemutatkozásra sem telik.
Mégis, a diagnózis az első lépés, hogy ezen át tudj esni – mert a diagnózis, a szakavatott külső szem tudja azt a validációt nyújtani neked, aminek a segítségével megnyílik az út a valós személyiségedhez.
Szinte mindenki magára van hagyva ebben a procedúrában.
Mégis, minden érintett – aki már a gyerekkorát a produktivitás oltára köré építette és aki felnőttként kezd évről évre szétesni, szorongani és/vagy depresszióba esni – szembe kell, hogy nézzen ezzel.
Meggyászolni valakit, akit ugyan visszakaptál, de sosem tudtad, mennyire hiányzik – eddig.
Elköszönsz a maszktól – ugyan nem örökre, mindig az életed része marad, de megtanulod, hogy ez egy eszköz, nem pedig Te vagy, nélküle is tudsz funkcionálni – és átöleled a gyermeket magadban, aki sírva keres vígaszt a válladon.
A gyászoló gyermeket, aki folyton arra volt kényszerítve, hogy önmaga kibontakozásának menjen elébe, nyomja le, fojtsa el.
A diagnózis tehát duplán jár gyásszal. A lelked legmélyén magadat magadért siratod.
Ez nem könnyű.
Felszabadít az igazság. Megérted, mi befolyásolt eddig. És tudod, hogy többé már nem adsz – képtelenné válsz adni – teret a befolyásolásodhoz, a hangod elnémításához.
De attól még nem könnyű. És ez rendben van.
A diagnózist követő gyász fázisai – vannak-e?
Ahogyan az autista kiégés sem olyan, mint az a kiégés, amiről a köznyelvben szó esik, úgy az autista gyász sem záródik gyógyulással – vagy inkább nem gyógyulásnak hívnám.
Közelebb áll a régészethez:
- Átfésülsz egy olyan feljegyzést, amelyet rossz értelmezési keretek között őriztek,
- és megpróbálod kitalálni, hogy mi is történt valójában azokban a pillanatokban, amikor elmondták mit és hogyan kell, illene tenned;
- és amelyek által a hiányosságaid elrejtésére helyezted a fókuszt, mintsem realizáltad, hogy más idegrendszeri működéssel élsz.
Ez a munka lassú, nem lineáris, és gyakran fájdalmasabb, mint a kezdeti azonosítás.
A régészeti metafora azért hasznos, mert nem csak a belső munka minőségét érzékelteti, de a folyamat fontosságát is: gondos, lépcsőzetesen ismétlődő, mégis, gyakran olyan dolgokat tár fel, amelyekre nem számítottál, és amelyekre nem voltál felkészülve.
Hogy mennyi mindent fedezel így fel magadban, az attól függ, hogy milyen mélyre vagy hajlandó ásni és mered-e/akarod-e megkérdőjelezni az egyszer már lezárt értelmezéseket.
Az újraértelmezés sem egyetlen irányban történik. Nem csak a fájdalmas emlékeket olvasol el újra és újra a jobb értelmezés reményében.
Az elért eredményeket is újraolvasod.
A nagy nehezen kitaposott ösvényt, amelyet önállóan megtettél, segítség vagy iránymutatás nélkül.
A megszerzett papírok, a felépített karrier, az önerőből létrehozott vállalkozás; a gondosan kialakított kapcsolathálózat és létrehozott kreatív munka, kézzel fogható mérföldkövek – mindez másképp néz ki, ha megérted azokat a belső, idegrendszeri körülményeket, amelyek között megszülettek.
Sok, későn azonosított autista és AuDHD-s ember számára saját kompetenciájuk és ellenálló képességük újraértelmezése ugyanolyan letaglózó, mint a kudarcaik újraértelmezése:
- Egyrészt azért, mert ehhez be kell vallaniuk azt az igazságot, hogy valóban nehéz dolgokat tettek, sokszor önerőn felül, a könnyeikkel, bizonytalanságukkal elbújva. S hogy ezek a dolgok nehezebbek voltak számukra, mint bárki gondolta volna, beleértve magukat is.
- A másik, hogy úgy érzed, ezek már nem tartoznak hozzád innentől. Mert a diagnózis értelmében öntudatlanul, de természetes automatikussággal leválasztottad ezeket az eredményeket a személyedről – akiről tudod, hogy valóban Te lennél, de még zavartan méregeted őt.
Ez nem kis összezavarodást és kudarcérzetet ad.
Nem arról van szó, hogy a kitartásod és az erőfeszítésed az nem Te lennél.
Hanem arról, hogy fájdalmasan beléd nyilall a felismerés, hogy amit eddig benső hajtóerőnek vagy lendületnek hittél, az valójában csak nyers túlélés volt.
Nem csak érzed, pontosan tudod a diagnózisod kézhezvételének szent pillanatában,
mert amint minden sejtésed visszaigazolásra lel, végre valahára, de megérzed, milyen kimerült vagy.
És minden, ami eddig fontos volt, már nem az.
Egy tiszta lap lettél. Ez megváltást hoz számodra.
De üres lap is lettél egyben.
Ez pedig borzasztó ijesztő.
Ezzel együtt pedig jön a regresszió.
Visszafejlődés, elsajátított készségek (részleges vagy teljes) elvesztése
Valójában a nagyfokú kognitív terhelés alatt napi szinten, az üss vagy fuss állapotban – erről írtam korábban, pontosan hogyan alakul ki ez gyerekként– voltunk képesek annyi mindenre.
A készségek, amiket nem azért szereztünk, mert élveztük a megszerzését, hanem mert úgy hittük, azokat meg KELL szerezni a túlélés és érvényesülés jegyében
– azok egyik napról a másikra, nemes egyszerűséggel kipottyannak az agyunkból.
Nem szinte. Nem átmeneti értelemben. Nem majdhogynem.
A színházi karakterünket gazdagítva megannyi hasznos készséggel és jó tulajdonsággal nyertük el a méltó, társadalmilag értékes – vagy legalább elfogadható – helyünket a világban.
Ugyanez a színházi karakter vitt is magával mindent.
Remek – gondolhatod – mi értelme akkor az egésznek?
Fontos megértened, hogy a kezdeti identitáskrízis a diagnózis velejárója. Akár érintett lehetsz, akár egy családtagodnál merül fel a gyanú, bárkiről is legyen szó, ezt a kanyart nem lehet levágni.
És ugyanilyen fontos, hogy önvád helyett ebben a folyamatban (is) törekedj irgalmas és türelmes lenni magaddal szemben.
Amit élvezel, a területek, témák, amikbe szenvedéllyel belemerülsz, amik azt az igazi, autentikus örömöt adták tanulás közben, azok veled maradnak.
Sőt, ebben a túlélő show-ban, amit életnek hívunk neurotipikus nyelven, ezek azok az élvezetes tanulási pillanatok, melyek a mankót adták a nehézségben.
Számomra ilyen például az írás szeretete. De mióta vissza lett igazolva, hogy autista vagyok, a kapcsolatépítést, a szociális etikettet gyakorlatilag újra kellett tanulnom.
Egy olyan világban, egy olyan társadalomban, amely nincs berendezkedve (még) a neurodiverzitásra annak minden szépségével és nehézségeivel, rengeteg olyan készséget szükséges elsajátítanod, ami nem jön magától értetődőnek vagy természetesen. Ez lehet maga a szocializáció vagy például a főzés, sőt, akár a cipőd bekötése is.
És igen, autistaként vagy AuDHD-sként ha muszájból sajátítottad el ezeket, akkor az identitáskrízised kapuján belépve meztelen csecsemőként fogod érezni magad – az emberek többségének – legalapibb feladathelyzetekben is.
Viszont ez valójában nem visszafejlődés.
Ez a kiégett idegrendszer határozott NEM válasza a folyamatos performanszra.
Az AuDHD-s nők láthatatlan terhei
Különösen nehéz, ha autista és/vagy ADHD-s nő vagy és anyaként a gyermekeidet is el kell látnod, hiszen ebben az időszakban magadat is alig tudod.
Vagy ha a harmincas éveid végét – negyvenes éveidet taposod, és úgy érzed, hogy a tested és az agyad hirtelen teljesen felismerhetetlenné vált számodra – tudnod kell, hogy nem őrülsz meg. Valószínűleg perimenopauzában vagy, és senki sem figyelmeztetett, hogy nem fogsz már úgy tudni menedzselni mindent, ahogy előtte, mert senki sem figyelmeztet minket semmire.
Ami ezt kegyetlenné teszi: a perimenopauza, a menopauza, illetve a szülés utáni depresszió tünetei és az autizmus, valamint az ADHD tünetei olyanannyira átfedik egymást, hogy még a tapasztalt klinikusok is rendszeresen nem veszik észre, mi történik.
Neurodivergens működésben ezek az állapotok egymást erősítik fel.
Ebben a cikkben leírtam, mennyire jól tudják másságukat maszkolni a lányok – a természet iróniája, hogy felismerés hiányában a saját szervezetünk az, aki az idő előrehaladtával lebuktat minket.
Kívülről pedig mit lehet látni?
Hogy átvedlettél egy depressziós házi sárkányba, miközben, arra, ami zajlik benned, nincs meg a szótárad sem – hogyan lenne meg akkor az önregulázáshoz az eszköztárad?
Nem véletlen tehát, hogy a harmincs-negyvenes-ötvenes korosztály az, amikor a nők pszichiáterük által tudják meg, hogy a spektrumon vannak és krónikus kiégéssel küzdenek (jó esetben, ha nem lettek félretolva egy szorongásos zavar diagnózissal)
Ebben a helyzetben a diagnózis előtt a hétköznapi élet kegyetlen nehéz, de a diagnózist követően egyenesen lehetetlennek tűnik: ezek nem annak a jelei, hogy a neurodivergenciád súlyosbodik.
Ezek a jelek arra utalnak, hogy egy olyan élethelyzetben vagy, amikor a hormonjaid teljesen felborultak és eddig a kiegyensúlyozott ösztrogénszinted segített az elmúlt évtizedekben jelentős mennyiségű, csendes szabályozó munkát végezni az idegrendszeredben.
Ne keseredj el!
Bármiben is tapasztalsz visszafejlődést akár frissen, hivatalosan is diagnosztizált, akár megbizonyosodott, diagnosztikai folyamatban résztvevő autistaként/ADHD-sként – mert az agyad nem érzékeli a különbséget, mihez van papírod és mihez nincs – tudd, hogy ez egy átmeneti időszak.
A jó hír, hogy a legtöbb dolog újratanulható vagy akár később, maguktól visszatérnek hozzád a korábban tanultak.
A “rossz” hír, hogy van, ami végleg a múltban marad – és a rossz direkt van idézőjelben, hiszen ami a múltban ragadt, az sosem volt valóban fontos számodra, tudod.
Ilyenkor gondolkodhatsz el azon, egy-egy emlékedet a régészeket is meghazudtoló aprólékossággal leecsetelve:
– Hogy voltam képes ezt így, ilyen körülmények, ilyen érzések közt véghez vinni?
És lesz egy nap, amikor ugyanezt a kérdést elismerő biccentés követi.
