Rögtön még most, az elején lelövöm a poént: a kérdés becsapós, mert természetesen egy gyermek sem válik teljesen más idegrendszerűvé, főleg nem egy tulajdonságától vagy viselkedésétől.

Viszont más perspektívából a kérdés jogos, mert hordoz magában egy ki nem mondott ok-okozatot.

Ha nem kapsz időben azoktól a személyektől figyelmet, megértést vagy bármilyen támogatást, akiktől alanyi jogon járt volna,

úgy muszáj vagy gyorsan felnőnöd.

Ez az idegrendszer alaplogikája gyermekként – és azon belül is sokszor elsőszülöttként -, segítő közeg hiányában.

Eme logika és a jó beolvadási képesség együtt akkor teljesül be koraérettségben, ha érzelmi szinten képes vagy gyermekként érzékelni ezt a közeget.

Az autista kislányok pedig különösen gyorsan megtanulják, hogy a kiközösítés veszélye miatt nem csak alkalmazkodniuk kell azért, hogy beérjék a kortársaikat az elvárt mérföldkövek elérésében, de lelkileg trenírozni magukat mint jövőbeli támasz, feleség, anya, háziasszony, miegymás.

A gyermeki idegrendszer számára ez a kifejlett, finom radar áldás és átok is egyben.

Áldás, mert felismeri, hogy tud tenni magáért.

Többet. Értékesebbet. És szabadabban.

Átok, mert ha nem is érti még, de zsigereiben érzi, hogy legutóbbi korához mérten még helytelen.

Szabadabb, a biztonságérzet hiányával együtt.

Az odafigyelés hiányával együtt.

És bizony, akármilyen vastag szülői jóindulattal van megkenve, de:

A feltétel nélküli szeretet hiányával együtt.

Honnan tudod, hogy téged feltétellel vagy feltétel nélkül szerettek/szeretnek?

Nagyon egyszerű.

Tedd a szívedre a kezed és mondd el magadban:

Amit mondok vagy teszek, nem mindig egyezik azzal, amit a szülőm/családom mond vagy tesz,

és így vagyok elfogadva, értékelve minden döntésemmel együtt.

Ha egy kicsit is belesajgott a lelked ebbe a mondatba, akkor (is) megvan a válaszod. (És őszintén sajnálom.)

Később pedig hiába tudatosítjuk, racionalizáljuk felnőttként mindezt, érzelmi szinten ezt meghaladni nem kis munka.

Mi az a parentifikáció?

Nagyon leegyszerűsítve az, amikor olyan felelősség terhét veszi át egy gyermek – gyakorlati, érzelmi vagy mindkettő – amely a szülőé eredetileg, nem az övé.

Az érzelmi munka nehéz egy gyermek számára, hiszen ilyenkor idegrendszere még kibontakozóban van – de egy napi szinten bizonytalanságban létező, egészséges kereteket, rutint nélkülöző autista gyermek számára különösen.

Abban a korban, amikor példát kellene látnia ahhoz, hogyan kell egészségesen regulázni saját kisebb és nagyobb érzelmeit, illetve útmutatást kapnia, hogyan is nevezze meg a saját érzéseit és viszonyuljon hozzájuk:

ő felel más érzelmeiért.

Állandó lelki támasz. Érzelmi mankó. Tanácsadó.

Mediátor. Két lábon járó vígasz.

” Védőangyal. “

Ez az érzelmi parentifikáció.

Az érzelmi parentifikációban felnövő gyerekek felnőttként gyakran túlságosan gondoskodóvá válnak, hajlamosak lesznek magukra vállalni mások lelki problémáit, sőt, az is előfordulhat, hogy a boldogságukat mások jóllététől teszik függővé. (…)

Ha nincs tudatosítva, a felnőttkort egy életre megpecsételi.

Ugyanígy, ha felnőtt feladatokat kellett egykoron átvennie, amikor az egyedüli feladata a játékos tanulás és a házimunka alapjainak fokozatos elsajátítása lett volna – helyette, főzhet, moshat, vigyázhat a kistesóra, kenheti fel anyát/apát a hányásából, miután részegen hazaért.

Ez az instrumentális parentifikáció.

A kettő együtt és külön-külön is elveszi a gyermekkort.

Autizmusban viszont ez a fajta felnőttesedés azért is megterhelő külön lelkileg, mert a neurodivergens idegrendszer másképpen érik.

Sok olyan hétköznapi helyzet adódik, amikor a gyermeknek extra segítség, egyedülálló figyelem kell bizonyos – más számára magától értetődő – tevékenységek sikeres és főleg, fokozatos elsajátításához.

Elég legelején a kisgyermekkort nézni, amikor a beszédindulás és szobatisztulás rendszerint megcsúszik vagy az olyan önellátásra való képesség nagyobb korban, mint például a cipő felhúzása: nem csak a lábra való felhúzáshoz és a megkötéséhez (vagy becsatolásához, sokunknak máig nem erőssége a finom-motorika), de évszak szerinti váltásához is kell több idő, türelmes asszisztencia.

Akár tíz-húsz év, hogy a lábbeli váltására és karbantartására gond nélkül oda tudjon figyelni.

Ha egy környezetét szociálisan érzékelő, értelmileg ép (éntudatos) és jó, de minimum átlagos képességekkel rendelkező autista gyermek gyakorlati felnőttesedésen (is) megy keresztül, akkor jó eséllyel hatalmas kognitív energiát beletéve, de megtanulja az elvárt korban a cipőhúzás és cipőkötés hasznos művészetét is.

Belül viszont valamiről ilyenkor lemond: az éntudatában sérülés keletkezik – ennek pontos folyamatáról, hogy miért is lesz így, itt írtam – és arra a következtetésre jut, hogy a nehézségeit lenyomó, autentikus megnyilvánulásait maszkoló viselkedés viszi csak előre később, felnőttkorban is.

Mindezek fényében, ezen felül, még más jóllétére is tekintettel kell lennie, más szükségleteit is fedeznie kell

– mikor a sajátját is erőn felül fedezi.

Minden gyermeki lelket elsorvaszt egy ilyen szituáció. Ebben nincs különbség.

Egy auti vagy AuDHD-s gyermeket szimplán emellett a világ érthetetlen és megfoghatatlan zaja is körbeveszi.

És senki nem fogja a kezét.

Autista lányok testvérhelyzetben

Hogyan néz ki a parentifikált autista, illetve AuDHD-s lány helyzete elsőszülött gyermekként?

Az idősebb leánytestvér terhei, akinek a nehézségei fölött átnéznek,  mert a kisebbiken (vagy a nagyobb hangún) van a valódi aggodalom.

Ez a lánygyermek a család érzelmi regulátora, hátán egyensúlyozza a családtagok hangulatát, olykor önbecsülését is.

A család, amely nem tudta/tudja, hogy mit csinál.

Hogy a legidősebb gyermeket szülői szerepbe toborozzák anélkül, hogy felismernék a toborzást toborzásként és hogy valójában hová tartozik a legnagyobb felelősség:

A szülői szerep, a szó legmélyebb értelmében.

Ez a szülői szerep rárak egy lapáttal, sőt, biztosítja a gyermekkori maszkolás elsődleges motivációs struktúráját is.

Azért maszkírozik a leány, mert a családnak szüksége van rá.

Csak az autista lányok?

Gondolhatod.

Nem, nem csak ők, autista fiúk is eshetnek ilyen szerepbe, de ennek kisebb az előfordulása.

Mivel ezek a cikkek egymásba nyúlnak akarva-akaratlanul is – mert a felfedezetlen neurodivergencia témája önmagában egyszerű, de a nézőpontok, amelyekkel rávilágítok, miért nehéz, az komplexebb – ezért fontos kiemelni itt is, hogy a lányok kondicionálása a hagyományos, nőknek ítélt szerepekre már nagyon kicsi korban megkezdődik.

Ezért hamarabb fel is kapják az érzelmi gondoskodás stafétáját, ha az eredeti tulajdonosa túl korán elhagyta szánt vagy nem szánt szándékkal.

Egy lánytól tehát nagyobb valószínűséggel elvárt, hogy ő legyen képes sok mindenre:

legyen szabályozott, az, aki intézi a dolgokat, és ezeket a követelményeket.

A legkönnyebben ezeket a kihívásokat pedig egy olyan megjelenéssel lehet teljesíteni,

amely elrejti azokat a neurodivergens vonásokat, amik a lányt küzdőnek minősítenék.

Az izgalma, a túlterheltsége, a feldolgozási különbségei, a valódi érzelmi élményei – mindezek elfojtódnak a szerep szolgálatában,

és az elfojtást nem elfojtásként élik meg.

Úgy élik meg, mintha azt tennék, amit a helyzet megkövetel, vagyis magát a szerepet élik meg.

Ennek következménye pedig egy olyan lány, akinek a maszkja nem elvont módon, külső társadalmi nyomásra,

hanem családi rendszerének sajátos túlélési követelményeire született meg válaszként.

Hogy hasznos legyen, hogy képessé váljon, hogy az legyen, akire a család számíthat.

Egy olyan fejlődési korban,

amikor a szerep és az én közötti határvonal még nem volt meghúzva.

Nem tudja könnyen azonosítani, hol ér véget és hol kezdődik a maszk, mert a maszkot még azelőtt helyezték fel, hogy az az én, amelyet eltakart, teljesen kialakult volna.

Ezért a szülővé vált AuDHD-s nők esetében a leleplezés nem egyszerűen arról szól, hogy engedélyt adnak maguknak a szereplés abbahagyására:

nincs stabil, korábbi én az előadás mögött, amihez visszatérhetnének, mert az előadás a kezdetektől fogva ott volt.

Ezért felnőttkorban lehet, sok mindenben lesznek sikeresek, de ezt a sikert nem tudják teljesen magukénak érezni az évek alatt egyre inkább erősödő identitásválságuk közepén.

Van, aki mély depresszióba esik, van, aki az imposztor-szindrómától erősen szorongani kezd. Van, aki függőségeket is kialakít emellett (főleg ADHD megléte mellett).

És ennek eredményeként, ott áll a harminc-negyvenéves nő a saját, féltőn titkolt belső világával szemben és szerencsés esetben észbe kap:

már megengedheti magának a gyermekkort.

A test tartja a számlát. Nem véletlen, hogy a „legmegbízhatóbb személy a szobában” gyakran a legkimerültebb.

A felismerés gyásza

Mit jelent először megérteni, hogy mit vettek el, és miért különösen súlyos a késői azonosítással járó gyász azoknál a nőknél, akiknek a fejlődési időszakát valaki más túlélésének szolgálatában töltötték? Erről már írtam többször >>

Miért gyakran az AuDHD idegrendszer lesz kiválasztva?

Igen, most kifejezetten az AuDHD-sokról írok.

Ugyanis az ő idegrendszerük mindennel fel van szerelve, amit a szülői szerep megkövetel.

A hiperéberség, amely már a szóváltás előtt átlátja a termet.

A mintázatfelismerés, amely napokon és heteken át nyomon követi azt az érzelmi időjárást, ami kiemeli a szülő hallgatásának sajátos jellegét, és tudja, mit jelent.

Az interoceptív érzékenység, amely olyan szorongásjeleket vesz fel, amelyeket más gyerekek nem érzékelnek.

Az intenzív empatikus válasz, amely mások fájdalmát a saját megoldandó problémájának érzi.

Az ADHD sürgősségi reakciója, amely a gyermek előtt álló válságot olyannak érzékeli, amit nem tud màs megoldani.

Ezen tulajdonságok egyike sem okozta a szülői szerepet.

A családi rendszer ezeket a tulajdonságokat – nem tudatosan persze, de attól még helytelenül – vizsgálta, erőforrást látott, felhasználta,

és a felhasználást szeretetnek nevezte.

Az a gyermek, aki érezte, hogy a szülője mélyponton van, mielőtt a szülő maga észrevette volna.

Aki tudta, melyik testvére közeledik a határához.

Aki érezte a szobában növekvő feszültséget, és pontosan tudta, mit kell tennie, hogy semlegesítse, mielőtt baj lesz belőle.

Az a gyermek nemcsak segítőkész volt egy küszködő család számára.

Teherhordóvá vált.

Strukturálissá vált.

És a struktúrák nem pihennek.

A legtöbb család, amely szülőként kezeli gyermekét, nem éli meg magát úgy, hogy valami káros dolgot tenne.

Úgy élik meg magukat, mint akik képesek a családra támaszkodni.

A gyermek felnőttkori felelősségvállalásra való képessége a család narratívájában inkább kivételes érettségként, mint toborzott munkaerőként jelenik meg.

A gyermek pedig magáénak teszi ezt az átkeretezést, és olyan felnőtté válik, aki saját kimerültségét személyes kudarcként éli meg;

nem pedig egy olyan szerep kiszámítható következményeként, amelyet még azelőtt kapott, hogy rendelkezett volna azzal az eszközzel az értékeléséhez, amit csak a felnövése következtében kaphatott meg.

Az autista dimenzió ezt sajátos módon súlyosbítja.

Az autista gyermekek gyakran jobban ráhangolódnak azoknak az embereknek az érzelmi állapotaira, akikhez kötődnek, mintsem úgy, ahogy azt az autizmusról szóló szakirodalom deficit-keretezése sugallja.

És egy autista gyermek kötődési ráhangolódása a küzdő szülőre rendkívül pontos lehet:

részletesen tudja, mire van szüksége a szülőjének, mikor és hogyan.

Úgy térképezte fel a szülő érzelmi tájképét, ahogyan minden olyan rendszert is feltérképez, amelytől függ: alaposan és folyamatosan, mert a pontos feltérképezéssel kezeli azt a világot, amelyhez nem tartozik olvasható utasításkészlet.

A családnak nem kell kérnie tőle, hogy ezt a feltérképezést a család szolgálatába állítsa.

Automatikusan teszi, mert ezt teszi az idegrendszer a birtokában lévő információkkal.

A család pedig jutalmazza, a jutalmazás pedig formálja a mintát, a minta pedig szereppé válik.

Hogyan bírja el mindezt a gyermek?

Amit az érzelmileg szülői szerepbe tett gyermek nem tud hordozni – mivel minden terhet hordozza – az a saját belső élete.

Az a fejlődési időszak, amikor a saját érzelmi élményeivel kellett volna kapcsolatot építenie, megtudnia, mit érez, mit jelentenek ezek az érzések, és hogyan használja fel őket információként arról, hogy mire van szüksége,

ehelyett valaki máséval foglalkozott.

Az eredmény egy felnőtt nő, aki rendkívül jól ráhangolódik a másik érzelmi állapotára, de jelentősen fejletlen a sajátjával való kapcsolata (így alakul ki az alexitímia).

Aki pontosan meg tudja mondani, mire van szüksége a partnerének, de nem tudja megválaszolni, hogy mit érez most, anélkül, hogy hosszú szünetet tartana és jelentős bizonytalanságot tartana.

A szülői feladatokat is végző gyermek, aki főz, aki iskolába viszi a testvéreit, aki kezeli a háztartás költségvetését, aki időpontokat egyeztet és űrlapokat tölt ki, és a család szervezeti infrastruktúrájaként működik, az kaphat ugyan elismerést ezért időnként.

De az elismerést inkább a kivételes képességek dicséreteként fogalmazzák meg, mintsem olyan munka elismeréseként, amely soha nem kellett volna, hogy az övé legyen:

és a gyermek internalizálja ezt a keretezést, mert ez az egyetlen elérhető keret számára.

Az AuDHD-s lány gyermekkorában, aki egyszerre végezte a kettőt – a háztartást vezette és a szülei érzelmi állapotát is kezelte –, nem volt olyan pillanat, amely a saját fejlődése köré szerveződött volna.

A család szükségletei töltötték ki az összes rendelkezésre álló teret, ezért megtanulta, hogy nagyon kevés szükséglete legyen – vagy legalábbis jelezze, hogy nagyon kevés van, mert a család már amúgy is túl sok szükséglettel volt tele.

Végezetül: a tehetséges címke, mint álcázás

A szülővé tett AuDHD-s lányok történetének egyik legsúlyosabb intézményi kudarca, hogy a „tehetséges” és “rendkívül okos” megjelölés láthatatlan érzelmi lénnyé formálta őket.

A tehetségesség és a szülővé tétel felszínes megjelenése kívülről szinte azonos:

• egy szokatlanul érettnek tűnő gyermek, aki kortársként kommunikál a felnőttekkel,
• aki készségesen vállal felelősséget,
• aki kényelmesen érzi magát olyan helyzetekben, amelyek egy átlagos, vele egykorú gyermeket szorongatnának,
• akit a felnőttek öreg lélekként írnak le.

A kettő közötti különbség valójában hatalmas.

A tehetséges gyermek, aki a képességeinek megfelelő környezetben virágzik, az fejlődik.

A papíron szülői felügyelet álló, de valójában azt gyakorló gyermek, aki ugyanezt a felszínt mutatja, nem fejlődik.

Sőt, fejlesztést végez a család igényeinek megfelelően.

A teljesítmény annyira meggyőző és annyira jutalmazott, hogy senki sem néz mögé, és maga a gyermek sem tudja, hogy van valami mögötte – mert nincs más viszonyítási pontja.

Mert nem tudja, mire lenne képes ő maga, ha a saját fejlesztését végezné.

A tehetséges gyermek megjelölés kölcsönhatásban áll a késői diagnózis folyamatával is.

Túl hosszú, nen olvastad el?

Az elfedés, az autista és ADHD-s vonások elnyomásának vagy elrejtésének gyakorlata ugyanolyan folyamatos környezeti monitorozást igényel, mint a szülői szerep.

Mindkettő megköveteli, hogy a társadalmi szerepekre amúgy is kiélezett lánygyermek folyamatosan nyomon kövesse, hogyan érzékelik, milyen reakciót várnak el, és hogy az aktuális megjelenése produkálja-e a helyzet által megkövetelt társadalmi eredményt.

A szülői szerep képezi a monitorozást; a maszkolás pedig beveti azt.

A két képesség együtt fejlődik és mélyíti egymást.

Szerencsére – vagy hála az egyre több bátor nőnek és férfinak egyaránt, aki elő mer jönni a háttérből, valamint a kíváncsi orvosoknak – a valódi identitásunk megleléséhez és magunkhoz öleléséhez sosem késő.

A sakkban hiába a királynő a legerősebb: amíg azonosulsz vele és nem felülnézetből játszol vele, addig nem tudod, hogy szintén csak egy bábu.

Te még szerepben vagy?